JANÓ ÁKOS:

A fonás és szerszámai Szatmárban

      Amikor ősszel véget értek a mezei munkák, rövidebbek lettek a nappalok, hoszszabbak az esték, megkezdődött a lányok és asszonyok legfontosabb téli foglalatossága, a fonás. A kenderfeldolgozásnak ez a szakasza tavaszig is munkát adott a vele foglalkozó családoknak. A fonással célszerűen használták fel azt a szabad időt, amelyet a mezőgazdasági munkák szünetében másképp nem hasznosíthattak. A fonást végezhették egyéni, vagy közös munka keretében. A szösz kisebb részét nappal, főként társaság nélkül, nagyobb részét esti fonókban, közösségekben dolgozták fel. A hosszúra nyúlt esték jó alkalmat adtak a fiatalok szórakozásaihoz, közös játékaihoz, társaséletéhez is. A lányok és asszonyok esténként kisebb-nagyobb csoportokba szerveződtek, ott a legények is összegyűltek, s a munka mellett a szórakozás lehetőségeit biztosították számukra. E közös munkaalkalmak segítették a két nembeli fiatalság ismerkedését, barátságok, egymás iránti vonzalmak szövődését, szerelmi kapcsolatok elmélyülését. Az asszonyok vagy külön fonótársaságokat alkottak, vagy a lányokkal együtt hoztak létre közös munkavégző csoportokat. A társaságban történő fonás munkaszervezeti formáját tekintve, így vidékenként eltérésekkel találkozunk, de ezt a munkát a vele kapcsolatos szokások, hagyományok, társadalmi jelentőségében mindenütt a kender termesztésével és feldolgozásával járó egyéb társasmunkák és összejövetelek fölé emelték.

     A fonás időszakának kezdete és vége a helyi szokásoknak megfelelően alakult, de függött a külső mezőgazdasági munkáktól, a betakarítástól, valamint az időjárástól is. Adatközlőink szerint néhány faluban (Rozsály, Szamosbecs, Nagyecsed) már október végén megkezdődött a fonás, másutt november elején (Tiszacsécse, Tisztaberek, Pátyod), november közepén (Nagyar, Kérsemjén, Hermánszeg, Szamosangyalos, Porcsalma), vagy végén (Szamosszeg, Szamoskér, Panyola, Csengersima), elvétve december elején (Sonkád) kezdték a munkát, s az tartott január végéig, február közepéig.

     Amikor a fonás ideje következett, az asszonyok kérdezgették egymástól: — Fonsz már? — Fonok, gyertek ti is! Hívogatták a szomszédokat, akik erre maguk is megkezdték a fonást. Ha azt hallották, hogy a faluban valaki már fon, az másokra is serkentőleg hatott. Volt azonban, aki azt mondta: — Hát én még nem fonok, nagyon el vagyok állva, még mindig a mezőre járok! Aki „mozgós”, „igyekezős” volt, hamarabb kezdett fonni, öreg asszonyok, akik a mezőre nem jártak, jó időben, már szeptemberben kiültek az utcára, vagy az udvarra fonni. Fonogattak magukban „édesden” (Sonkád).

     A szerzőnek a vidék 31 községében az 1950-es években végzett kutatásai eredményeként elkészült Kendermunkák és társas élet Szatmárban című néprajzi monográfiája mind ni ideig nem jelent meg. A kender termesztésének és feldolgozásának társas munkái, tár- sszejöveteli formál és szokásai a népi társadalom életének jellemző megnyilvánulásai. A kézirat nagy terjedelme miatt a monográfia anyagából az alábbiakban csak részletet közölhetünk.

     Ugyanabban a faluban sem kezdte tehát mindenki egyszerre a fonást. Aki jobban ráért, hamarabb hozzáfogott. Ha jó volt az időjárás, korábban betakarították a terményeket, korábban kezdhettek a fonáshoz is. Amelyik családban több nő volt, ott előbb elővették a guzsalyt. Ősszel az idősebb asszonyok korábban beszorultak a házba, a kemence, vagy tűzhely mellett üldögélve unaloműzésből, időtöltésből is fonni kezdtek, míg a fiatalok még más munkával voltak elfoglalva. Öreg asszonyok néha nyáron sem találtak maguknak más munkát, s fonással igyekeztek magukat hasznossá tenni a család számára. Előző télről hagytak fonnivalót, vagy a család gondoskodott részükre nyári fonásra szöszről. Ha azonban a más munkára már alkalmatlan, idős asszonyok ilyen irányú tevékenységét nem is számítjuk, a fonás időszakának kezdetét falvanként sem határozhatjuk meg pontosan. Ugyanezt mondhatjuk a munka befejezésének idejére vonatkozóan is. A termesztett kender mennyiségét a női munkaerők létszámához, a szükséglethez és a kendermunkára fordítható időhöz oly módon igyekeztek alkalmazni, hogy annak minden munkáját megfelelő időben el is végezhessék. Mégis előfordult, hogy a fonással nem lettek készen, s még márciusra is maradt fonatlan szösz. A szokásos, erre a munkára szánt időszakot megelőzően és azon túl azonban a fonás nem történhetett társasmunka keretében. Egyéni, vagy családi érdekek, váratlan nehézségek, belső gazdasági üzemszervezési okok miatt a fonással gyakran eltértek az általános, hagyományos időkeretektől, de azon kívül a munka végzése csak egyéni formában történhetett. Emiatt nem is annyira a munkavégzés időszakának pontos körülhatárolására, mint inkább annak meghatározására törekedhetünk, hogy a munka időszakán belül milyen időhatárok között végezték a fonást hagyományosan társas munkák, társas összejövetelek keretében.

     A fonásnak a mezőgazdasági munkákkal szemben alárendelt szerepét mutatja, hogy szorgos nyári időben fiatal, munkaképes asszonyoknak a közvélemény sem igen engedte meg a fonást. Ha valaki nyáron font, azt mondták, sok eső lesz. — Azért van sok eső, hogy te mindég fonsz! — mondta egyik asszony a másiknak (Sonkád). Turist- vándiban úgy tartották, aki nyáron fon, annak kisebesedik a lába. Márciusban már a tavaszi munkák kezdődtek, erre az időre a fonást mindenki igyekezett befejezni. Akinél márciusra is szösz maradt, azt hanyag, lusta asszonynak tartották. Mondták is: — Mit csináltál eddig, hogy nem fontál meg? — Álmos voltál? — Vagy soroltál? (Beszélgetni járt a szomszédokhoz.) Az elkésett asszony sem hagyta azonban magát: — Ott leszek én még, ahol te! — Lesz az én vásznam olyan, mint a tiéd! (Nagyar.)

     A fonás eszköze Szatmárban a kézi-, vagy gyalogguzsaly és a kerekesguzsaly volt. A kézi guzsalytípusok közül a talpasguzsalyt és székesguzsalyt használták. A más területekről ismert, feltehetően korábbi guzsalyformákat (övguzsaly, rúdguzsaly) nem ismerték, de különösen a székesguzsalynak primitívebb formáival gyakran találkozunk.

     A talpasguzsaly sarkain lekerekített, téglalap alakú deszkalapból és annak egyik végébe erősített rúdból álló eszköz, melynek talpára ülve, a bal felől lévő rúdról fonták az orsóra a szöszt. A székesguzsaly rúd ja hosszabb volt, amit a földön elhelyezett, 15—20 cm átmérőjű, három-, vagy négylábú kisszék lapjának közepébe erősítettek. A guzsalyszéket rendszerint tölgyfából, a 6—8 szögletű, 140—160 cm hosszúságú guzsalypálcát fenyőfából faragták. A guzsaly rúdját a fonó asszony két térde közé fogta, s hogy a fonást kényelmesebbé tehesse, lábát a kisszékre feltette. Mivel a talpasguzsalyt fonáskor a test súlya rögzítette, munka közben a mozgás korlátozott volt. A székesguzsalyt a testtől teljesen függetlenítették, ezért ez munka közben nagyobb mozgási lehetőséget engedett a fonó asszonynak. A talpasguzsalyon hosszú időn át tartó munka során a test elmerevült, elgörcsösödött, a fonás fárasztóbb, kimeritőbb volt, mint a székesguzsalyon. A székesguzsaly így nemcsak kényelmesebb, hanem termelékenyebb munkavégzést biztosított a fonó asszony számára.

     A kerekesguzsaly a fonásnak fejlettebb, három lábon álló, lábpedálos meghajtású, áttételekkel működő, mechanizált eszköze. A fonal sodrására és felszedésére szolgáló orsó már nem különálló, hanem beépített tartozéka a guzsalynak. Két típusa volt ismeretes, a tulajdonképpeni kerekesguzsaly és a rokka. Előbbinél az orsó, valamint a lendkerék célját képező, s az egyenletes sodrást biztosító nagykerék és lábpedál egymás alatt, függőleges irányban helyezkedik el. A rokkánál a nagykereket elöl, az orsót hátrább, a szösztartó rúd alatt helyezték el. A lábpedál hajtókar segítségével forgatta a nagykereket, ami a forgást zsineggel adta át az orsónak. A kere- kesguzsalynál a nagykerék és orsó közötti áttételt egy, a rokkánál kettős zsineg képezte.

   A talpasguzsaly, székesguzsaly, kerekesguzsaly, illetve rokka elterjedése területünkön sem volt egyforma. A kézi-, vagy gyalogguzsalyok közül a talpasguzsaly a régibb, amit seggenülő guzsalynak is neveztek (Milota, Sonkád). Adataink szerint feltehető, hogy a múlt század vége feléig mindenütt általános, sőt a korábbi időkben egyedül használatos fonóeszköz volt, amit azután a székesguzsaly váltott fel. Előbb a Tiszahát és Turhát vidékén ment ki a használatból, az 1950-es években ott már csak emlékek éltek róla. Turistvándiban az 1880-as években még többen használtak talpas-, mint székesguzsalyt. Itt is, mint Milotán, a múlt század végén ment ki a használatból, Tiszakóródon pedig már nem is emlékeztek rá. Sonkádon is már a század elején a székesguzsaly volt több, talpasguzsalyt akkor már nem készítettek. A székesguzsalyt azért szerették jobban, mert ha fonás közben felálltak, az nem borult fel. Fülesden az 1900-as évektől a nagyobb lányok és asszonyok már nem fontak talpasguzsalyon, ez idő után csak a fiatal lányok tanulgatták és gyakorolgatták rajta a fonást. Emiatt ezt pulyaguzsalynak is nevezték. Az Erdőhát vidékén kutatásaink idejében még előfordult, Császlóban és Csaholcon gyakori volt. Tovább megmaradt a használata a Szamoshát és Ecsedi-láp vidékén. Panyolán, Nábrádon, Cse- göldön, Szamosangyaloson, Porcsalmán, Tyúkodon és Nagyecseden az 1950-es években is eléggé általános volt.

     A székesguzsaly mindenütt elterjedt, ahol a talpasguzsaly már kiment a használatból. Tyúkodon ezt katiguzsalynak nevezték. Császlón, Csaholcon, a Szamos menti falvakban és az Ecsedi-láp vidékén is kezdte kiszorítani a talpasguzsalyokat. Érdekes, hogy a talpas- és székesguzsalyok használatában két szomszédos faluban is eltérések voltak. Nábrádon a talpas-, Kérsemjénben pedig a székesguzsalyok voltak általánosak. A talpasguzsalyt sok helyen azért nem szerették, mert mozgékonyabb volt, könnyen eldőlt, a fonó vigyázatlanul a lámpát is leüthette vele. Az esztergályo- üott talpasguzsalyok rúdja középen szétvehető volt, ha kitágult a csapja, könnyen szétesett.

     A székesguzsaly primitívebb formája volt a tönkősguzsaly. A guzsalypálcát kis- szék helyett fatönkbe rögzítették, vagy sárból, agyagból formáltak olyan nehezéket, mely a földre helyezve megtartotta a guzsalypálcát. Ezek a guzsalyok bármennyire egyszerűek és könnyen előállíthatok voltak, viszonylag tartós használatra készültek. Ha a család megszaporodott, a kislány fonóvá serdült, vagy egy-egy régi guzsaly vált hasznavehetetlenné, s pótlásról időben nem gondoskodhattak, ilyenfajta guzsalyt maga a háziasszony is gyorsan készíthetett. Idősebbek szükségből, kislányok tanuló- guzsalyként használták. Ha azután megfelelő guzsalyt szerezhettek, ezt félretették, Padlásra dobták, s vendégguzsaly céljára megőrizték. Előfordult ugyanis, hogy az asszonyok nappal is összejöttek fonni, vittek magukkal szöszt és orsót, guzsalyt meg a háziasszony adott nekik. Minden háznál volt két-három guzsaly, de ha ez nem volt elég a vendégeknek, előkerültek a padlásról a régi, s használaton kívüli tönkősgu- zsalyok is.

     E primitív, de tartós használatra való tönkősguzsalyok mellett készítettek egy alkalomra is guzsalyt. Néha egy botot, piszkaiét sütőtökbe szúrtak, s köthették rá a szöszt. Gyakran kisszéket lyukasztottak ki, hogy szükség esetén rudat dughassanak bele, s fonáshoz használják. A vendégguzsaly lehetett egy karó, vagy szénvonó nyele is, amit az ágy végébe dugtak, s melléülve fonhattak róla. Ilyen ideiglenes, primitív guzsalyokat készítettek a fonni akaró gyerekeknek is. Kis darab deszka közepébe pálcát erősítettek, s a pálcára csepüt kötöttek. Ezzel a pálcaguzsallyal mehetett át a gyerek a szomszédba pajtásaihoz, s mutatta, hogy már ő is tud fonni. Guzsaly lehetett répába zsúrt napraforgókóró is, amit a gyerekek számára csepüvel ágyaztak fel.

     A guzsaly tartozéka az orsó, ami az orsópálcából és karikából, az orsó kalapjából állt. Az orsópálcának volt hegye, szára és alja. Sok faluban házilag készítették, de nem tudtak mindenütt jó orsót készíteni, mert nem volt mindenütt hozzá megfelelő fa. Minél vékonyabb volt az orsó hegye, annál szebben, vékonyabban lehetett vele fonni. Híresek voltak a milotai orsók. A milotaiak faluról falura jártak vele, s árulták. A milotai orsók hegye nagyon jó volt, de karikája kisebb átmérőjű, mint a többié. A nagyobb átmérőjű karikás orsó hajtása könnyebb volt, de fontosabbnak tartották, hogy a hegye jó legyen. A vékony hegyű, egyenes szárú orsó jól elfért a fonó ujjai között. Azt sem szerették azonban, ha az orsó nagyon hegyes, mert ha elejtették, utánakaptak, s beleállt a kezükbe.

     Tiszacsécsén egy fiatalember készített orsókat. Az 1930-as években a tiszabecsi és paládi cigányok jártak faluról falura orsót árulni. Egy pár orsó ára egy pár tojás volt. Orsókat a Tiszától északra eső területekről, Beregből is hoztak eladni. Ott több hozzávaló fa volt. Szilfából, szilvafából, kecskerágó gályából, juharfából faragták a szárát, nyárfából, vagy vörösfűzből (veresfic) a karikáját. Az orsókalapot keményfából készítették, mert azt nehéz volt megmunkálni.

Egy háznál 10—12 orsó is volt. A lányoknak nem voltak külön orsóik, azokat anyjukkal, testvérekkel együtt, közösen használták.

A mechanizált fonóeszközök közül a rokka a régebbi, de újabban elterjedtebb ^olt a kerekesguzsaly.

     Milotán emberemlékezet óta ismerték a rokkát. A faluban egy Simon Guszti nevű ember sokat készített. Már az ő apja is foglalkozott rokkakészítéssel. Rajta kívül is volt két-három ember, aki értett hozzá. Dió-, eper-, körte- és szilvafából faragták, esztergályozták. Egy színre festették, vagy a fát a maga színében hagyták. Leggyakoribbak voltak a piros és zöld, minta nélküli rokkák. A szilvafából lévők testetlenül is szép pirosak voltak. Egy mester egy hét alatt készített el egyet, aminek az ára 1930 körül 1 q búza, az 1950-es években pedig 300,— Ft volt. A vásárban vett rokkák olcsóbbak, fele áron kaphatók voltak, de az itteniek jobbak, amiken csülleni is lehetett.

     Tiszacsécsén is régóta használták a rokkát. A faluban is tudták készíteni, Milotán is vásárolták. Császlóban 1905-től ismerték. Fülesden az első világháború után kezdett jobban elterjedni, de már korábban is volt belőle a faluban. Turistvándiban egy vizimolnár készítette. Itt a rokkát debreceni guzsalynak, kecskeguzsalynak, vagy kutyának nevezték. Előbbi elnevezés nyilván az eszköz származására utal. A századforduló idején terjedt el, az 1900-as évek elején még csak néhány volt belőle a faluban.

     Porcsalmán a rokkát az első világháború előtti években ismerték meg. A falu lakói számára a postamester rendelte, s minden ötödik darab az övé lett. Kecskeguzsalynak hívták, a rokka pedig a függőleges szerkezetű kerekesguzsaly-forma volt.

Tiszakóródon a rokka elnevezést egyáltalán nem használták, helyette a kutyakerekes elnevezés járta.

     A kerekesguzsaly általában újabb keletű eszköz, bár egyes falvakban régóta ismerték. Gacsályban a rokka az 1900-as évek elején tűnt fel, kerekesguzsaly pedig már korábban is volt. A kerekesguzsalyt jobbnak tartották, mert a munka szaporább volt vele, lassabban kellett hajtani, s jobban sodort is. A rokka mégis azért terjedt el a kerekesguzsaly ok korai használata ellenére is, mert színes, cifraj s tetszetősebb volt.

     Csegöldi adatközlő szerint az első kerekesguzsalyt 1925 táján Mezőtúrról hozták. A második világháború idején Szatmáron és Kolozsváron is vásárolták, a háború után Mátészalkán és Fehérgyarmaton is árulták. A mezőtúri kerekesguzsalyt tartották jobbnak, mert könnyebb volt. A szatmári kerekesguzsalyok testetlenek, a gyarmatiak piros színűek voltak. A kerekesguzsalyok gyorsan terjedtek, előbb a módosabb gazdák, később a szegényebbek is vásárolták.

     Porcsalmán a kerekesguzsalyt (amit rokkának neveztek) a második világháború után gyapjúfonásra kezdték először használni. Szatmárököritón egy gyapjúfonató vállalat adta a fonáshoz a gyapjút is, meg a kerekesguzsalyt is. Fonás után a szerszámot vissza kellett adni, de azok mintájára azután a falubeliek is készítették. Jobban szerették, mint a kecskeguzsalyt, mert tartósabb, szabályozója pedig jobb és egyszerűbb volt, többet is lehetett rajta fonni.

     Egy kéziratos történeti visszaemlékezés szerint (Pap István: Nagyecsed története, 1938.) Nagyecseden az első kerekesguzsalyt Komáromi Saja András nevű mester készítette Némedi János házánál, amit lakbér fejében ott is hagyott. Ennek mintájára készítették azután a faluban a többit.

Turistvándiban a kerekesguzsalyok a második világháború előtt kezdtek elterjedni, azokat újabban Fehérgyarmaton vásárolták. Kérsemjénben volt már kerekesguzsaly az első világháború előtt is, amit inkább gyapjúfonásra használtak.

     Panyolán a kerekesguzsalyt az 1920-as évektől használták, Ez, valamint a kecskerokka, az utóbbi időkben már egyenlő számban volt a faluban. Gyapjúfonáshoz inkább a rokkát használták, mert az kevésbé sodorta a fonalat. A rokkát szöszfonáshoz is jobbnak tartották. A kerekesguzsaly mégis azért terjedt el, mert könnyebb volt hozzájutni, azt a fehérgyarmati mesterek is el tudták készíteni.

    A rokka és kerekesguzsaly nagyobb értéke miatt ritkább volt, mint a kéziguzsaly. Egy családnál általában csak egy, szegényebb családoknál pedig sok esetben egy sem volt. Turricsén a legutóbbi időkig ritkaságszámba ment, Tyúkodon is kevés volt belőle. Értéke, nagyobb teljesítménye és terjedelmessége miatt inkább az asszonyok használták. Lányok kezébe sokszor azért nem adták, mert úgy tartották, hogy ők nem tudnak rá eléggé vigyázni. A fonóban játék közben valóban előfordult, hogy a jókedvnek a fonószerszám esett áldozatul. A lányok társas fonásain nem annyira a végzett munka mennyisége, mint inkább a szórakozás volt a fő szempont. A fonóban a lányok nem használták ki a kerekesguzsaly nagyobb termelékenységét, így azt inkább az asszonyok kezelték, a lányok csak orsóra fontak. 

       A súlyosabb, terjedelmesebb kerekesguzsalyt nem is vitték szívesen a fonóba, ahol az túlságosan nagy helyet foglalt. Ha a lánynak is volt kerekesguzsalya, a fonóba akkor is csak kéziguzsalyt vitt, mert kisebb helyen elfért vele. A fiatalok játékaihoz a fonóban tágas, nagy helyre volt szükség, s úgy intézték, hogy a lányok között a legények is elférjenek. A kerekesguzsaly nagy szelet hajtott, a fonóban emiatt is alkalmatlan volt.

    Azokban a falvakban, ahol a fonó hagyományai mar múlóban, vagy átalakulóban voltak, a kéziguzsaly és kerekesguzsaly használatában már nem látunk ilyen éles elkülönülést. A kerekesguzsalyok szélesebb körben való elterjedése, könnyebb hozzáférhetősége is segítette a munkaeszköz általánosabb, korcsoportoktól független használatát. A lányok megtanultak kerekesguzsalyon is fonni, a munkát előbb csak otthon gyakorolgatták, majd az eredményesebb fonás érdekében a kerekesguzsalyt azokba a fonókba is magukkal vitték, ahol kisebb számban, az asszonyokkal vegyesen jöttek össze. Porcsalmán, ha a lánynak volt rokkája, azt már a fonóba is magával vitte. Korábban a lányok itt is csak kéziguzsalyon fontak. Űjabban szintén vegyesen, egyforma arányban használták a lányok a kézi- és kerekesguzsalyt a tyukodi, nagy- ecsedi vegyes fonókban is. Ahol azonban nagyobb fonótársaság jött össze (kalákafonókba), a lányok is csak kéziguzsalyról fontak. Míg az egyéni hasznot célzó fonóközösségekben a kerekesguzsaly idővel mind nagyobb szerepet kapott a szöszfeldolgozás munkájában, a kalákafonókra jellemző fonóeszköz továbbra is a talpas- és szé- kesguzsaly maradt. Mindvégig megmaradt a lányok kéziguzsaly használatának a szokása a lányfonókban, ahol ez a társas összejöveteli forma hagyományos rend szerint élt tovább. Így azt mondhatjuk, hogy a fejlettebb fonóeszközök és a fonóközösségek szervezeti formája között szoros kapcsolat állott fenn, amely kapcsolat a fonással járó társas összejöveteli szokások és hagyományok fejlődésében, alakulásában is megnyilvánult.

     A lányok és asszonyok fonóeszköze kivitelben, díszítésben is különbözött egymástól. A lányok guzsalya szépen faragott, cifra, rúdja esztergályozott, festett volt, színes szalaggal, piros, kék, vagy rózsaszín pántlikával ellátva. A guzsalyrudat kékre- pirosra, vagy zöldre-pirosra festették. Az asszonyok egyszerűbb guzsalyt használtak, a szöszt gyolcsszéllel, dohányzsineggel, vagy madzaggal kötötték rá.

     A lány első guzsalyát rendszerint anyjától örökölte. A serdülő lányoknak még megfelelt a nagyanyjuk által padlásra dobott ócska szerszám is, később azonban lánybarátaik előtt is szégyellték régi guznalyukat, újról kellett gondoskodni. Általános szokás volt, hogy a lány kedvesétől kapott guzsalyt. Ajándékozásra azonban csak akkor kerülhetett sor, ha a lánynak már „komoly” udvarlója volt. A legény felszerelte a guzsalyt pántlikával, tetejére csokrot kötött, úgy vitte a fonóba a lánynak. Ha később a fiatalok el is maradtak egymástól, a lány a guzsalyt nem adta vissza a legénynek. Kerekesguzsalyt a legények nem ajándékoztak. Ilyet, ha tehette, a szülő vett a lánynak. Tehetősebb lányok is azonban csak férjhezmenetelük előtt kaptak kerekesguzsalyt, amit már lánykorukban is használhattak. Mások csak asz- szonykorukban, leginkább öröklés útján juthattak kerekesguzsalyhoz.

     Egyes falvakban úgy tartották, hogy ha a lány férjhezmenetelekor elviszi guzsalyát az ura házához, majd sok lánya születik (Csegöld). Ez azonban ritkán tartotta vissza a fiatalasszonyt attól, hogy lánykorában megszokott, kedvelt fonószerszámát új otthonában tovább használja. A guzsaly így néha nemzedékeken át kísérte a családot, szolgálta a kenderfeldolgozás ősi mesterségének hagyományozódását és továbbélését.

     A szösz egyes minőségi csoportjainak feldolgozására más-más fonóeszközt használtak. Az apró szöszt nem volt jó kerekesguzsalyon fonni, mert szálai rövidek voltak, nem tudták olyan gyorsan engedni, mint ahogy a kerekesguzsaly kívánta. A túlsodrott fonal szemes lett, ami a vászonban is meglátszott. A kerekesguzsaly alkalmasabb volt fejeszösz fonására, bár sokan ehhez is a kézi fonást tartották jobbnak. Mivel kerekesguzsalyon főképpen asszonyok dolgoztak, a fejeszösz feldolgozása inkább az ő feladatuk volt. A apró szöszt nehezebb volt tépni, jobban kellett nyálazni,' mert egyenetlen, gömös volt. A lányoknak jobb foguk volt hozzá, ezért ennek a fonását nagyobbára ők végezték. Az abrosznak, kendőnek való fejeszöszt igyekeztek vékonyra, egyenletesre fonni. Kalákában, ahol főleg lányok dolgoztak, s a sok kéz miatt a fonal minősége nem lehetett egyforma, fejeszöszt nem fontak. A szálszösz, nagyszösz fonására az egyes guzsalytípusokat vegyesen használták.

     A fonást mindenütt hagyományos tervszerűség, időbeosztás szerint végezték, de a tervezést más-más szempontok irányították. Sonkádon és Gacsályban a munkát vagy a fejeszösszel kezdték és azután fonták meg a többit, vagy az idősebb, gyakorlottabb asszonyok fonták a vékony fonalat a fejeszöszből, a többiek a nagyszöszből és aprószöszből a durvább, vastagabb fonalat. Amelyik családnál kerekesguzsalyt is használtak, ott ez utóbbi munkamenet volt az általánosabb. Ha csak kéziguzsalyon történt a fonás, előbb a fejeszöszt fonták meg, majd a nagyszöszt és aprószöszt. Ez esetben a fejeszösszel karácsonyig igyekeztek készen lenni. Gyakran mondogatták: — Igyekezzünk, mert karácsonyig lehet jó fonalat fonni! Ezt kétféleképpen értették. Ebben az időszakban még frissen, lendületesen, nagy kedvvel ment a munka, ami a fonal minőségén is meglátszott. A fejeszöszből a fonalat egyenletesre, vékonyra lehetett fonni, de a fejeszösz karácsonyra általában el is fogyott. Ezután már valóban csak vastagabb, durvább fonal kerülhetett az orsóra. Karácsony után már nem is úgy esett a fonás, kezdtek elfáradni a munkában, s a fonókedvet a közös szórakozási alkalmak éltették a fonókban tavaszig. Otthoni, magánosán, vagy kisebb társaságban végzett fonáskor újév után már mind gyakrabban volt a guzsaly unalomba, ahogy pl. Szamosangyaloson nevezték.

     Nagyarban, Szamosszegen és Szamoskéren először az aprószöszt kezdték fonni, azután, január közepéig a szálszöszt, majd a hónap végéig a koccsát. A fejeszöszhöz csak január végén, február elején fogtak. Legnehezebb volt fonni az aprószöszt, azután a szálszöszt és koccsot. Azért kezdték a fonást az aprószösszel, hogy a nehezén hamar túl legyenek. — Ilyenkor még jobb ézünk van hozzá! — mondta egyik panyolai adatközlőnk. Januárban és februárban már nem lett volna elég türelem az aprószöszhöz. A szála, koccsa, meg a feje mindinkább szaporább is. Ha nem voltak időben kész a fonással, a fejeszöszt eltehették a következő esztendőre is, de az aprószösz idővel összecsipásodotí, begörcsösödött, s a következő évben még nehezebb volt fonni.

     Voltak családok, akik a fonást a csepű feldolgozásával kezdték. Ha nyáron és ősszel kint laktak a nyári konyhában, ezt a munkát a beköltözésig igyekeztek elvégezni, hogy a házban ne poroljanak vele. A csepűt fakanállal sodorták, vagy kéziguzsalyról fonták.

      A kislányok 6—8 éves korukban már fonni tanultak. Az ügyesebbek alig hogy iskolába kerültek, már fontak volna „erősen”, másokat nehéz volt rászoktatni a munkára. A szülők ekkor még nem erőltették a fonást, de figyelték, melyik kislánynak hogy állott rá a keze. Ha maguktól nem serénykedtek, a felnőttek bíztatták is őket. Azt mondták, ha a kislány 10 éves koráig nem igyekszik megtanulni fonni, nem is életrevaló. A megfont fonalat eleinte semmire sem lehetett használni, emiatt a kislány kezébe még nem adtak finomabb szöszt. Pálcaguzsalyukra, napraforgószárra, vagy nagyanyjuktól maradt, s a padlásról újra előkerült régi guzsaly- ra csepüt kötöttek, eltört végű orsót hegyeztek ki hozzá, s a kislányok azon próbálgatták a fonást. A csepűt egyre nyálazták, tépték, harapták, nagyobb részét elhányták.  

     A felnőtteket utánozták, s végül tőlük tanulták, lesték el a fonás tudományát. Gyakorlottabbak már jobb minőségű szöszt is kaptak. Előbb aprószöszt, azután szálszöszt köthettek guzsalyukra, s mikor már tadtak fonni, koccsot és fejeszöszt is fonhattak. Ha régi guzsaly nem volt, egy-egy kis időre anyjuk guzsalyát kérték el, vagy anyjukkal együtt fontak egy guzsalyról. A szöszből eleinte néha egy szálat, máskor hármat is húztak. A szülő oktatta, tanítgatta a még sodrással, orsópörgetéssel is küzdő kislányt. Mivel a szöszt még nem tudta egyenletesen fonni, a fonal gyakran szakadt. Mire azonban az iskolát elhagyta, megtanult fonni. Ha addig a szülők kímélték is, akár akarta, akár nem, orsót adtak a kezébe. A fonást azonban maga a lány is igyekezett minél hamarabb megtanulni, hogy járhasson a fonóba. Addig csak az anyja kíséretében mehetett, azután már egyedül is járhatott. A fonóban a lányok megnézegették a kisebbek fonását, s ha azt vékonynak, egyenletesnek találták, a kislányt maguk közé fogadták. — Na már jól tudsz fonni, maholnap nagylány leszel! — mondogatták a szülők is a kisebbeknek. A lány valóban csak akkor érezhette magát nagylánynak, ha a fonásban megállta a helyét az idősebbek között. A lány általában 14—15 éves korára teljes értékű fonónak számított, s a népi társadalomnak, fonóközösségeknek hasznos tagjává fejlődött.

     A kislány első fonását néhol a következő évi kendervetésnél madárijeszt-nek használták fel, behálózták vele a vetést, így a tanulásra szánt csepű kárba nem veszett. Ha a fonal már jobb minőségű volt, de még motollálni, szapulni nem lehetett, feltekerték, s szövés végén az utolsó kentbe, a lógókentbe beleverték. Ezt azután levágták a vászonról, szapulták, s törlőkendőnek, fazokfogó ruhának használták. A vastagabb csepű fonalból pokrócot szőttek. Az első fonalból szőtt vásznat gyakran eltették emlékül, s mondták a lánynak: — Na ezzel mégy férjhez, ez az első fonásod! A lány ezt a vásznat még asszonykorában is őrizte, lányainak is megmutatta.

     A fonás nagy hozzáértést és gyakorlatot kívánt. Ha nem egyenletesen húzták a szálakat a szöszből, a fonal egyenetlen lett. Ha hirtelen húzták a szöszt, a szálak szakadtak, a fonal gyenge volt. Szakadáskor a szöszt nyálazták, a ragasztásnál a fonal megvastagodott. Ha a fonal elszakadt a szösztől, s nem akart újra hozzáragadni, a szöszbe belekapni, általánosan ismert mondás volt: — Faszka ragadj, el ne maradj! Tyúkodon Fasz te ragadj, el ne maradj! és Fagy kint! szólás járta.

     Aki egyenetlen, néhol túlságosan elvékonyodó fonalat font, arra mondták: — elpincerelte a fonalat. Az ilyen fonal „szakadt, ha fúj a szél”. A jó fonal olyan volt, mint a hegedűhúr, egyenletes és erős. Gyakorlatlan fonók százszor is elpin- cerelték a fonalat, amíg a fonást jól megtanulták.

     Fonás közben jobb karral az orsót egyre távolították a szösztől, s közben sodorták vele a fonalat. Mikor a kar már tovább nem nyúlhatott, a csuklóval hirtelen perdítettek egyet az orsón. Ilyenkor az ujjak hegyén végigszaladó fonal éles, berregő hangot adott, pircentett. A pircentésig az orsó pergetésével csak a sodrást végezték, pircentés után a fonalat feltekerték az orsóra. A fonásnak ez a legnehezebb, legnagyobb gyakorlatot igénylő része volt. A pircentésben a lányok, asszonyok között néha versengés támadt, s becsületére vált, aki legjobban tudott pircenteni.

     Fontos volt, hogy a fonal sodrása megfelelő legyen. A nagyon megsodort fonal összemacskásodott, sodros, macskás, orsóhegyes lett. Orsóhegyes lett a fonal akkor is, ha túlságosan kihúzták, túl hosszan nyújtották.

     Ha a szöszön gömösödés, vagyis csimbó volt, azt szájjal és foggal tépték ki, majd kiköpték. A kócos, rosszul fésült aprószösz fonása a sok csimbó miatt volt kellemetlen és fárasztó.

     A fonal nem mindenkinél tekeredett egyformán az orsóra. Volt aki alma, volt aki körte alakú orsót font. Egyik asszony karikára font (az orsóra feltekert fonal a karikáig ért), másik a fonalat az orsó szárának közepére tekerte. Sonkádon mindkét orsóformát jónak tartották. Ha valaki úgy fonta tele az orsót, hogy a fonal nem ért le az orsó karikájáig, Kérsemjénben azt mondták: — Na, le is fontál egy murkost! Akinek az orsóján a fonal végig egyforma vastagságú volt, szintén megjegyzést kapott: — Na, te is csináltál egy csődörpisztolyt! Legszebb volt az az orsó, melyen a fonal jól elosztva, szorosan és gömbölyűén állt.

    Ila a fonal nem jól tekeredett fel az orsóra, nehéz volt lemotollálni. A fonal orsóra tekerését ráhányásnak mondták. Ha nem volt jól ráhányva a fonal az orsóra, összeboncolódott. Az orsón lazán álló fonal lefiirög. Ráhányás után a fonalat újra nyújtani kezdték.

     Bár joggal mondhatjuk, hogy a fonás kizárólag női munka volt, akadtak férfiak, akik maguk is kézbe vették az orsót, a feldolgozás egyéb munkáiban is részt vettek, még szőttek is. Ez azonban a falusi társadalom előtt nem növelte a tekintélyüket, sőt gyakran gúnyolódások, csúfolódások is érték őket. — Befonod a bajuszodat! — mondták, ha férfit láttak fonni (Sonkád). Azt a férfit, aki otthon font, Milotán Panninak nevezték. A fonó ember feleségére is szégyent hozott. A férfiak maguk is szégyelltél* űzni ezt a mesterséget, s ha titokban fontak is és közben vendég jött a házhoz, már dobták is el a guzsalyt. így a fonás mindvégig egyedül a nők foglalkozása maradt.