A Hortobágy gyepgazdálkodása a huszadik század első felében

Ezen a területen már ősidők óta állattartással foglalkoztak a lakosok, bár 16. századnál korábbi adatok nem állnak rendelkezésünkre. Csak sejthetjük, hogy kiterjedt pásztorkodást folytattak az itt élők, mert számos tőzsér és kereskedő nevét ismerjük ebből az időszakból. 1574-ből és 1582-ből kerteket említenek, amelyek valószínűleg jószágteleltető aklok lehettek. A 17. században megcsappan az állatállomány az állandó háborúskodások miatt, ezért leginkább csordákkal és csürhékkel találkozhatunk az iratokban, amelyek a városokhoz közeli legelőn, a bellegelőn tenyésznek. Még a század végén is csak a települések alatt járnak a csordák és ménesek a források tanúsága szerint. Hogy ekkoriban a külső legelőket használták-e és hogyan, adatunk nincs. Nagyarányú állatállománnyal nem számolhatunk, hiszen annak írásos nyomai lennének az egykorú tanácsjegyzőkönyvekben. Azt valószínűsíthetjük, hogy kisebb állatcsoportot felügyelet mellett ridegen tartottak a rétek rejtekén. A 18. század elejére a viszonyok megszilárdultak, rendeződtek. A békés évek eljövetelével, a vagyon és életbiztonság megnyilvánulásával párhuzamosan emelkedett az állatlétszám. Ekkor már szükség van arra, hogy a városok szabályozzák a pásztorkodást. Elkülönítik a szántóföldeket, a kaszálókat és a legelőket. Ebben a században alakul ki a gazdálkodásnak az a módja, amely a 20. század közepéig érvényes. A városokat a bellegelők övezik, ezt a szántóföldek és a külső legelők követik. Igyekeznek elkülöníteni az egyes állatfajták legelőterületeit. Minden városrész a hozzá legközelebb eső legelőre, közösen fogadott pásztorral hajtatja ki állatát. A nyomásföldekre Debrecenben csak kezesjószágot hajthattak. A többit a külső legelőkön „nyaraltatták”. Az állatokat kora tavasszal, Gergely, de legkésőbb György napig kiverik és ott legelhetnek szorulásig, amelynek időpontja mindig az időjárástól függött. Ahol fordulós gazdálkodást folytattak, ott aratás után a kiégett legelőkről a tarlókra hajthattak a pásztorok. Mikor itt is elfogy a legelni való, akkor tovább terelik az állatokat a kaszálókra, rétekre. Télire a jószágállomány zöme a városba, vagy a kertekbe, tanyára kerül. Debrecen és az alföldi városok ilyen állattartó és földművelő gazdálkodásra rendezkedtek be.[1]

A 19. század első felében alapították meg a közös gulyákat, amelyek egy számadó keze alá tartoztak. Az így együtt legeltető gazdák gazdaságot alkottak, ennek élén a felügyelő vagy pusztagazda állt, akinél fogadták a pásztort és nála beszélték meg az ügyes-bajos dolgokat. A gazdaság építi a pásztorszállást, az enyhelyeket, rendben tartja a kutakat. A felügyelőgazda szedi össze a pásztorbért, ellenőrzi a pásztort.

Az egyes gulya és méneslegelőket járásoknak nevezték, amelyek a puszta egyes részeiről kapták nevüket. Ekkor a sároséri, halasközi, faluvéghalmi, pentezugi, hármasi, papegyházi, mátamegetti és csúnyaföldi anyagulya és renyheménes, a macskatelki, feketeréti, tornyidombi, szászteleki, szakmáritelki, kúngyörgyi, ludasi és derzsitelki járásokon ciframénesek, szűzgulyák, bika és tinógulyák járnak.

Az 1840-es években a városok teljesen rendezték a legelők, a pásztorok és a gazdák viszonyát, amelyeket mindenhol írásba is foglaltak. Ekkor teljesedett ki a pásztorkodás, amit az is bizonyít, hogy a jószáglétszám állandóan emelkedik. Hanyatlás az 1880-as évekből figyelhető meg, amikor a legelőterületek egyre szűkülnek, az egyre intenzívebbé váló földművelés miatt, amikor a legelők egy részét felszántják és növénytermesztést folytatnak. Ezidőtájt kezdődött el a tervszerű tenyészmunka az állatállományban. 1878-ban alakult meg az állattenyésztő bizottság és ettől az évtől kezdte meg működését a Hortobágyi Intézőbizottság. Ez utóbbi annak köszönheti létét, hogy a gazdatársadalom és a tanács érdekei eltértek egymástól.

Debrecen város gazdaközössége már a kiegyezés után a megnyíló új piacok miatt kezdeményezte a jószágállomány nemesítését, a legeltetés intézését, a jószág felügyelet átvételét. Ennek első lépéseként 1868- ban sikerült létrehoznia a felügyelőgazda intézményét. Majd ennek folyamányaként, Jámbor Ferenc az állatállomány állapotának figyelésével megbízott felügyelő a tanácsnak előterjeszti javaslatát, miszerint állandó bizottságot kellene létrehozni a felmerült problémák kezelésére. A gazdasági bizottság foglalkozott az üggyel és a következő javaslatot terjesztette a közgyűlés elé: „Az annyira kívánatos rend fenntartása és az okszerű tenyésztés előmozdítása tekintetéből hozandó üdvös szabályoknak szigorú alkalmazása végett elkerülhetetlen szükségesnek látja a bizottmány, hogy a legeltetésre jogosítottak közül egy bizottság alakítassék „Intézőbizottság” cím alatt, mely bizottmánynak elnöke lenne a gazdasági tanácsnok, tagjai lennének a hét gulyatartó gazdaság részéről egy-egy, maguk közül választandó s a gazdasági bizottság által elfogadásra ajánlott tag, ezenkívül a sertés és juhtartó gazdaság részéről szintén egy-egy tag, továbbá a mezei rendőrügyek vezetésével megbízott alkapitány, mátai biztos, állatorvos s egyik városi aljegyző, tehát tagja lenne az elnökön kívűl összesen 13. (…) Hatásköre lenne: a jószágok összeírása, apaállatok elbírálása, a legeltetési módszer megállapítása, egyes járások kijelölése, közös pásztorok fogadása, gulyás gazdaság által fogadott pásztorok megerősítése, szomszédos gulyák közt támadt villongások eldöntése, szükség esetén egyes pásztorok kitilthatása, a legeltetés és jószágtenyésztés körüli visszaélések megakadályozására teendő intézkedés, közös érdekekre való felügyelet, közös kutak fenntartása, pásztorok rendetlenségének megakadályozása s ily nemű intézkedések.”[2] Az intézőbizottság fennállásáig ezeknek az elvárásoknak igyekezett megfelelni.

A legeltetési rendszer egységesítése érdekében először 1786-ban alkották meg a Nagyváradi Királyi Kormányszék javaslatára a következő határozatot:

1. Amely két gulya eddig a Hortobágyon innen járt, menjen által a folyón. E két gulya járásán minden juh elfér, de csak 12 nyáj alakíttassék. Hat a mátai úttól északra, hat délre járjon.

2. A polgárok két méneseinek egyike Mátán, az északi oldalon, másik a Zámon, az országúton alul, a nádudvari határig legeljen, de az Árkuson túl ne menjen.

3. A mátai hídtól és az országúttól észak felé a Paperéig és a csegei határig és az Árkus északi közepéig elfér három gulya és az említett ménesek egyike.

4. Az országúton alul délfelé a malom útjáig és az Árkus déli hídjáig legyen egy gulya.

5. A malom útjától, a nádudvari határig, Zámon, a nagyiváni útig és a Hortobágyig legeljen három gulya, meg a polgárok említett másik ménese.

6. Ohaton a nemes város ménese és rajta kívül négy gulya le a nagyiványi, kócsi határig, Zámmal együtt a Kenderátók és a Csécsek között, mivel az itt levő földek többé szántásba nem adtanak.

7. A sertésnyájak járása a Borsárok, Ludasok, Halasok köze és a Fekete rét.

A bellegelőt és a kaszálónak használt monostori és pallagi földeket felosztották az őrlős ménes, az ökör és tehéncsordák, a fejősjuhok között. Ezen kívül meghatározta a pásztorfogadás rendjét, a gulyák létszámát, az idegen állatok legeltetésének tilalmát. Szorgalmazta az új kutak ásását. Az új rendelkezés természetszerűleg a gazdák ellenállásával találkozott, de ha lassan is, teret nyert az új rendszer.[3]

A város által bérelt földek megváltása után 1820-ban ismét változott a rend. A pusztai legelőkön a korlátlan és ingyenes legeltetés megszűnt, bevezették az addig ismeretlen legelőbért, igaz csak korlátozott mértékben. A legelők helyében is változások következtek: 1829 után Ohat pusztát korlátozták, mert egy részét földművelésre rendezték be. Hét évvel később a Pallagi részről szorították ki az állatokat. 1836-ban a gazdák számára újabb megszorításokat vezettek be a legelőbérrel kapcsolatban, ugyan akkor csökkentették az ingyen legeltethető jószágok számát is. Ezeket az intézkedéseket nem sokkal később újra szigorították, ugyanis ekkorra már akkora jószágállomány legelt a Hortobágyon, hogy létszámukat csak ilyen intézkedésekkel lehetett korlátok közé szorítani.[4]

A század elején a gyapjú konjunktúra miatt a juhok száma rohamosan emelkedni kezdett. A hatalmas állomány már-már azzal fenyegetett, hogy a gulyákat és méneseket kiszorítja a legelőhelyükről. Ekkor hozták meg azt a döntést, hogy a juhnyájak csak a Hortobágyon innen legelhetnek. Ettől kezdve a Juhföld a városhoz közelebb eső részen, a folyó keleti oldalára került és ott is maradt 1945-ig. A földművelés térhódításával jelentősen megnövekedett az ökrök száma. A tavaszi idénymunkák végeztével gondoskodni kellett ezek elhelyezéséről is. Ezek nem maradtak kint a pusztán beszorulásig, mert szükség volt munkájukra, az őszi betakarításkor és a földmunkák megkezdéséhez. Ezért Debrecen tanácsa a városhoz közel, a Juhföldön jelölt ki számukra legelőt, a legjobb minőségű területekből. Mivel a juhok állandóan átjártak az Ökörföldre, ezért kicsóváztatták a határt. Ez volt az első állandó körülhatárolt legelőterület a pusztán. A Hortobágyon túl a gulyák és ménesek a kialakult szokásjog alapján jártak. Többnyire évről-évre mindig ugyan azt a területet véve birtokba.[5] A városhatár gazdálkodási övezeteit csak ettől az időszaktól ismerjük pontosan, de kellő óvatossággal, nagy vonalaiban a korábbi időszakokra is visszavetíthető.[6]

Az állattartás nagysága a 19. század utolsó harmadában érte el a csúcspontját. Azóta folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. A juhok a gyapjú árának esése miatt, a sertések a sertésvész miatt, a szarvasmarhák a megnövekedett legelőbér és szűkös téli takarmány miatt fogyatkoztak meg a 20. század elejére.[7]

A huszadik század elején a vesztes háború következményeként megnőtt minden földterület jelentősége az országban, így a Hortobágy is felértékelődött. Megkezdték a vizsgálatot hogyan hasznosítható legjobban a terület. Az 1929-ban megindult zöldmező- mozgalom, amely a rét és legelőgazdálkodásra helyezte a hangsúlyt, ezek javítását és minél jobb hasznosítását tűzte ki célul. Az állam is igyekezett ebben tevékenyen részt venni ezért Bíró Jánost a korszak szaktekintéjét küldte ki a Hortobágyra, hogy dolgozzon ki a terület hasznosításáról egy átfogó javaslatot. Munkájában kifejti, hogy „a 12 000 kat. h-nak a puszta jobb minőségű részeiből való kihasítása és a legelőgazdaság keretéből kivonása nem célszerű, mert a nélkül nem lehet a pusztának legeltetésre visszamaradó silányabb részeit sem használni sem megjavítani. Hanem a most egy tömegben kezelt és használt pusztát a gazdálkodás mozgékonyabbá és belterjesebbé tétele végett fel kellene osztani 12 önálló gazdaságra, azokba arányosan kellene beosztani a mezőgazdasági használatra szánt 12 000 kat. h-at, azon pedig az egyes gazdaságokban olyan mezőgazdaságot kellene folytatni, amelynek kifejezett célja az állattenyésztés és legelőgazdálkodás támogatása illetve a legelőjószág szükségellátásáról való gondoskodás és a legelőjavítás előmozdítása.”[8]

A szélsőséges időjárás, a Tisza áradása, vagy dögvész sokszor zavarta meg az állattenyésztés menetét. A legelők kis része maradt szárazon áradás alkalmával, a mélyebb, laposabb helyeket felverte a sás, a nád. Száraz, meleg években a legelő júniusban rendszerint lesül, ekkor sem lehet legeltetni. A gazdák tapasztalatai alapján ezért egy darab számos jószágra, gyarapodás melletti tartására másfél holdnál kevesebb területet nem lehet számlálni. Ha ezen a marha meg nem él, akkor már olyan rossz az időjárás, hogy száz holdon sem él meg. Ha a terület ennél kevesebb, akkor kevesebb a gyarapodás, szárazabb években a megélhetés is veszélybe kerül. Ez volt az alföldi gazdák számításának alapja mindenkoron a legelők és a nyájak, csordák nagyságának meghatározásához. A debreceni Hortobágy a 40.000 holdas legelő e számítások szerint eltarthat 26.666 darab számosjószágot. Ha ennél kevesebb legel az jövedelem nélkül vesztődik, ha több akkor a jószágok maguk legelőjét teszik tönkre.

Bíró János felmérése szerint (1924) a Hortobágy puszta területe 42.718 katasztrális hold, amelyből a legelők 39.337 katasztrális holdat tesznek ki. Ennek minőségi megoszlása a következő:

Szerinte a jó legelőből 1,5, a közepesből 2, a gyengéből 3, a silányból 4 katasztrális hold ad elegendő takarmányt egy számosállat részére hat hónapig tartó legeltetési idényt figyelembe véve. A fenti adatokat átnézve, ezt tekintve a számítás alapjának a debreceni Hortobágy állateltartó képessége 16043 számosállat.[9] Ha a gazdák által számított eltartható állatszámot összehasonlítjuk a Bíró féle megállapítással, a kettő között jelentős különbséget fedezhetünk fel. A gazdák több mint 10.000 számosjószággal többre becsülték az eltartható állatok számát. Ugyanakkor a legeltetett számosállatok száma évenként a következő volt a századfordulót követően:[10]

Ha a fenti számokat megvizsgáljuk és összevetjük az eltartható jószágok számával, akkor megállapíthatjuk, hogy a régi számítási mód szerint a Hortobágy nem volt kellőképpen kihasználva, ami valószerűtlennek tűnik a gazdák érdekeit figyelembe véve. A számok ugyanis jóval alatta maradnak az optimálisnak vélt nagyságtól, ami azt jelenti, hogy az egy számosállatra betáblázott 1.5 kat. hold legelőterület, amellyel mindig is számoltak nem helyes, illetve ebben az időszakban ez a számolási mód már nem állja meg a helyét. A Bíró János által meghatározott számnál viszont némely évben jóval több állatot hajtottak ki a legelőkre, mint ahányat az eltarthatott volna.

1852-ig a gulyák a Hortobágyon túl a szokásjog alapján kialakult járásokat használták. Ekkor Debrecen város közgyűlése úgy intézkedett, hogy a gulyákat kisebb csapatokra kell oszlatni, a nyári nagy meleg, a kora tavaszi és késő őszi esők ellen erdőket kell telepíteni, amelyek enyhelyül szolgálhatnak az állatoknak. Itatásra minden gulyajáráson két jól felszerelt kutat kell ásatni. Ezek a rendelkezések egy régi, több évtizedes folyamat lezárását jelentették, a kialakult hagyományok részleges tiszteletbentartásával. Ezzel szűnt meg véglegesen a szabad legelőfoglalás: az egyes gulyák és ménesek a kijelölt járások határai közé lettek szorítva. Egy-egy járás területe többnyire 2-3000 hold volt, amelyet a jószág nem tudott egy nap alatt bejárni. Ha azonban az állatállomány megkívánta, a jószágok számtól függően 4-5000 hold is lehetett egy-egy járás. A korábbiakhoz képest ez az intézkedéssorozat az addigi gyakorlathoz képest rengeteg újat jelentett. Balogh István ezt a rendszert járáshoz kötött legeltetésnek nevezi, hiszen megszűntek a vándorlások, a legelő a megvont határok között állandósul. Ez a rend állott fent 1945-ig és ez jelenti a néprajzi irodalomban a klasszikus Hortobágyot.[11]

A járás a leglőnek az a része, ahol egy-egy állatcsoport tartózkodik egész nyáron át. A járások nevüket vagy földrajzi elhelyezkedésük (Faluvéghalmi, Pentezugi, Sároséri, Halasközi, Feketeréti, Malomzugi, stb.) vagy a rajta tartott állatfaj alapján (Disznóföld, Szűzgulya, Ökörföld stb.) kapták. A járások nagysága különböző volt. Általában 3-7 kilométeres átmérőjű 1000-1500 hektár nagyságú, többnyire szabálytalan alakú területek voltak.[12] Kialakulásukról semmi biztosat nem tudunk. Valószínűleg szokásjogon, évszázados tapasztalatokon nyugvó alapokat igyekeztek írásban rögzíteni. Azonban még ez sem jelentette azt, hogy az egyes járások területét állandó határjelekkel jelölték volna ki, továbbra is csak a terep adottságai: hátak, laposok, szikfoltok, dombok mutatták egy-egy járás határát, így gyakran megesett, hogy a pásztor tilosba tévedt. A korabeli protocollum így írja le a csordajárás határait: „Azt a négyszög forma térségű földet, amely van a mátai vendégfogadótól az Arcu Péternek menő úton, attól a punctumtól, ahol attól az úttól a nádudvari út elválik, egyenesen a Szálka felé nézvén az ökörcsorda járásnak mindenütt a Nagy Borsos széle lenne a határ; az említett ponttól a nádudvari úton délfelé ott, ahol a vízimalomba járó út a nádudvari úttal összejön, ettől a punctumtól egyenesen haza fele jövén egy kis kerek zöld fenékig; innen pedig észak felé egyenesen a Szálka halmáig lenne a mondajárásnak napkelet felől való határa.”[13]

A járások száma eleinte kevesebb volt. A későbbi növekedés azt jelzi, hogy a gulyák kisebb létszámmal lettek kialakítva. A járásokon mindig igyekeztek csak egyfajta állatot tartani, kivéve a tehéngulyákat, ahol lovak is legelhettek.

A járások központja a pásztorok lakhelye a kunyhó volt. Ebben tárolták élelmiszereiket, ruháikat, fontos tárgyaikat. E mellett, vagy a bejárattal szemben állt a vasaló, a főzőhely. Ezt a két építményt erős korlát védte a dörgölődző állatoktól. A kunyhó körül volt általában a kút. Ennek közelében volt az állatok éjszakai pihenőhelye, az állás, amelyet időnként változtattak, hogy a jószág felváltva trágyázza a legelőt. Az állás fontos tartozéka a dörgölődző fa, amelyből többet is leástak. Ennek jószágösszetartó szerepe is volt. A legeltetés az utóbbi időkben már szabályos rendben történt. Reggel elindították a gulyát a megfelelő irányba, majd egy bojtár maradt mellette, a többiek előrementek a delelő kúthoz és telehúzták a vályúkat vízzel. A járás szélére érve a gulya megterült legelt, és ha szomjas volt, ivott. Délután három-négy óra tájban indult vissza a gulya az állásra, lassan szétterülve legelészve. A bojtárok ismét előrementek vizet húzni. A gulya megérkezve ivott és az állás környékén legelt naplementéig. Ezt követően húzódtak be az állásra. Ez a rend augusztus 15-től megváltozott, ekkortól éjszaka is legeltették a gulyákat, mert a rövid nappal alatt nem tudott eleget enni. Ekkor is az állás környékén maradtak. Sötét éjszakákon a tanyás tüzet rakott a kunyhónál, hogy a pásztorok és az állatok visszataláljanak. A kóborlásra hajlamos állatokra kolompot kötöttek, így mindig tudhatták merre jár. A járás legelőterületét három-hat részre osztották fel, így körbe haladva minden nap más és más területet legeltettek le. Így három-hat nap után értek vissza ugyanarra a helyre, amely addig visszanyert valamit életerejéből. A legelő elosztása függött az állatok számától, a járás nagyságától, a legelő minőségétől, az évszakoktól, az időjárástól, a jószágfajtától, azok korától. Ezt a felosztást mindig a számadó határozta meg. E közben figyelni kellett a szomszédos járások legeltetési rendjét. Az összevegyült jószágokat igen nehéz volt szétválasztani, ezért igyekeztek kerülni ennek lehetőségét. Ha mégis összetalálkozott két gulya, a bojtárok közéjük álltak megakadályozni az összekeveredést.

A legeltetés menetére legnagyobb hatással az időjárás volt. A tavaszi-nyáreleji legelőkön még dús vegetáció nőtt, ami hamarosan elszáradt, ha nem esett elég csapadék. Ilyenkor négy-hat nap alatt legelték le a járás egész területét, míg szárazságban sokkal nagyobb területet kellett a jószágokat jóllakatni. Ilyenkor már két nap alatt is végeztek a járással az állatok. Sokszor még így is éhesek maradtak. Ha volt a közelben vízállásos terület, akkor odahajtották őket, mert ilyenkor már az is megtette, rágták a nádat, a sást. Ennek kiszáradása után már a füvek gyökerét tépték, a sziket nyalták, mindent megettek.

 A gulyáknál az uralkodó szélirány is fontos szerepet játszott. A szarvasmarha széllel szemben szeret legelni, mert ilyenkor lefújja róla a szél a legyeket, böglyöket. Hátszéllel nagyon nehéz terelni őket, ilyenkor előfordult, hogy megváltoztatták a legelés irányát.[14]

A legeltetési rendet az elöljáróság az állatok sajátosságai és az adott környezet viszonyaihoz igazította. Itt tehát egységes gyakorlatról beszélhetünk a helyi sajátosságokhoz igazítva. A szarvasmarha az alacsony füves területeket nem kedveli, mert nem tud megfelelően táplálkozni. Ugyanakkor a juh a magas gyepen nem tud legelni. A ló a gazos, sáros, kákás helyeket nem szereti, míg a sertések ezeket a helyeket kedvelik. A lovak és szarvasmarhák együtt legelhetnek, mert a ló a marha által otthagyott gyepet még le tudja legelni. Ezen kívül minden fajta és korú jószág évszakonként, de napszakonként is másként szeret legelni.

A legelő megóvására, karbantartására nem túl sok gondot fordítottak. Bár a tanácsok időről-időre hoztak rendelkezéseket ez irányban, tulajdonképpen hatástalan maradt, vagy kevés foganatja volt. A legelő fűállományának javítása érdekében csak a szerbtövis irtását rendelték el, fűmag szétszórásával nem találkozhatunk. A gyepvetés csak akkor került sorra, ha a városok által bérbeadott legelőt valaki felszántotta ekkor: „köteles a haszonbérlő a jogosulatlanul feltört területet rendesen megmunkálva a következő évben fűmaggal bevetni.”[15] Más, városilag, vagy bizottságilag szervezett fűmagvetésről, ebben a korban nem beszélhetünk, ezért inkább legelőélésről, mint legelőgazdálkodásról kell beszélnünk ebben a vonatkozásban.

A szerbtövis egy igen szúrós növény ezért nem tudta megenni a jószág, és olyan helyeken, ahol túlszaporodott a legelő tönkre ment. Az egyéb mérgező növényeket, mint a maszlagos redőszirom (Datura stramonium) azaz a „csudafa”, a beléndek (Hyoscamus niger), vagyis „bolondító” és a kutyatej (Euphorbia cypasissias és Euphorbia palustris) az állat ösztönösen kerüli.[16] Ezek irtására nem találtam adatot.

A fentebb említett szerbtövis elszaporodása miatt azonban többször elrendelték a pásztoroknak annak irtását. A Hajdúvárosok szintén megkövetelték, hogy a pásztorok tevékenyen vegyenek részt a tövisirtásból. Eleinte még külön bért is kaptak érte, amit a legelő tulajdonos fizetett. Később már a bérben benne foglaltatott az irtás. A bot végére aszatolót tettek, s amerre mentek a jószággal, ott kivágták a növényt. Sokszor annyi volt, hogy nem győzték pusztítani. A bot végén lévő éles vasdarab azonban sokszor balesetet okozott, mert a bojtár, ha megmérgesedett gondolkodás nélkül dobta a jószághoz, ami abban kárt okozott. Ezért a számadók maguk irtottak, mert ők jobban vigyáztak az állatokra és finomabban bántak a veszélyes bottal.[17]

Debrecenben 1912-ben a Hortobágyi Intézőbizottság ülésén: „Medgyaszay Miklós elnök közli a bizottsággal, hogy a városi tanács a Hortobágyon mutatkozó szerb tövis bokrokat aként kívánja kiírtani, hogy a felügyelő gazdák útján a pásztorok köteleztessenek írtásra. Minthogy az egyes, járásokban mutatkozó szerb tövis bokrok kiírtása a pásztorokra semmi megterheléssel nem jár az intéző bizottság a felfogadandó pásztorokat a szerb tövis írtására kötelezi, s az ellenőrzésre a felügyelő gazdákat fölhívja.”[18]

A debreceni Hortobágyon tehát ingyen voltak kötelesek a pásztorok a szúrós növényt eltávolítani a területről. A pásztorfogadáskor egyébként évente visszatérő formula volt a pásztorok felhívása a tövisirtásra.[19]

A legelő javításával különösképpen nem foglalkoztak az ármentesítések előtt, hiszen az áradáskor kilépő víz termékenyító iszappal trágyázta meg a földeket és ha időben visszavonult a víz, akkor jó legelő mezőt kaptak az állatok. Ezért tiltakozik a túrkevei tanács is a folyamszabályozási munkák ellen: „a víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mingyárt elmégyen, sok helyen alig vagyon térdig érő víz és ha ez a kevés árvíz sem lett volna, a militia számára szénát nem lehetett volna kaszálni és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta.”[20]

A folyamszabályozások után telkesítéssel próbáltak segíteni a sovány legelőkön. A Magyar Királyi Földmívelési Minisztérium 118500/1940 évi rendeletében szabályozta a közlegelők és a hortobágyi legelők karbantartását szakaszos fektetéses trágyázás útján. A Hortobágyi Intézőbizottság megállapítja: „..., hogy a hortobágyi legelőn a váltakozó helyen való fektetéses trágyázás már be van vezetve olyan formán, hogy az éjjeli hálató helyeket az egyes anyagulyák cca. három hetenként változtatják, vagyis a legelőn mindég tovább-tovább halad a jószágok háltatása. A delelő helyeknek változtatása a hortobágyi nagyobb anyagulyákban nem oldható meg, mert mire feliszik a gulya vége akkorra az eleje már ki is piheni magát és megindul legelni. Ahol azonban 300 darabot meg nem haladó gulyák vannak együtt, továbbá az 50-es gulyákban elrendeli a delelő helyek állandó változtatását is 1-3 hetenként. Felkéri a felügyelő gazdákat és a mátai biztost, hogy a váltakozó helyen való fektetéses trágyázást ellenőrizzék, és amelyik pásztor azt nem, vagy nem megfelelő végeztetné, elsősorban figyelmeztetendő, másodsorban pedig jelentendő és a szükséges eljárás ellene megindítandó. A fektető helyeken visszamaradt tárgyalepényeket a fektető helyek változtatásakor erre a célra alkalmas két levelű vasboronával a talajba megfelelően be kell dolgoztatni. Felhívja Balogh Sándor felügyelőgazdát, hogy a közös gulyákhoz a szükséges számú két levelű vasboronát szerezze be. Felhívja az anyagulyák felügyelőgazdáit, hogy megfelelő számú erre a célra különösen alkalmas két levelű vasboronát szerezzenek be. Felkéri a Gazdasági felügyelőség jelenlévő képviselőit, hogy a pásztorok megfelelő kioktatása iránt intézkedni sziveskedjenek. Felkéri a felügyelőgazdákat és mátai biztost, hogy a fektető helyeken visszamaradt trágyalepényeknek a talajba megfelelő bedolgozását ellenőrizzék, s amennyiben azt bármelyik pásztor nem megfelelően végezte jelentsék. Megállapítja, hogy a pásztoroknak az egyes gulyagazdaságok tüzelőanyagot adnak a város ohati erdejéből, ezzel biztosítva van, hogy a számadók trágyával ne tüzeljenek, így az másra, mint legelő javítási, legelő karbantartási célra fel ne használtassék, amint a f. évben a sok esőzés miatt nem is szárad meg a trágya így az össze nem gyűjthető és el nem raktározható. Mindazon által szükségesnek tartja, hogy úgy a felügyelőgazdák, mint a mátai biztos ellenőrizzék, hogy a Hortobágyról trágyát senki el ne szállíthasson s ha ilyet tapasztalnának, a kihágási feljelentést múlhatatlanul meg kell tenni.”[21]

Az intézőbizottság, mint látjuk minden részletre kiterjedő szabályozási rendszert vezetett be a váltakozó helyen való fektetéses trágyázás ügyében. Ahol ez addig is gyakorlat volt meghagyta, ahol nem, ott kötelezte a pásztorokat annak elvégzésére. A boronáláshoz szükséges eszközök beszerzéséről is gondoskodott, valamint lefektette az ellenőrzés alapjait. Megtiltotta a trágyával való tüzelést, ami a pásztorok régi módszere volt a fátlan vidéken, valamint a trágya elszállítását. Ennek azonban nem mindig volt foganatja, mert néhány évvel később Szabó Sándor pásztor megválasztását nem támogatta a gazdaközösség.  Úgy döntöttek, ha találnak a jelentkezők között alkalmasabbat, azt kell megfogadni, mert „fegyelmezetlen pásztor volt továbbá, mert trágya eladásával is foglalkozott”.[22]

Még 1944-ben is kéri Debrecen polgármesterét az intézőbizottság, hogy a város ohati erdejéből 50-60 csomó gallyat utaljon ki a számadó pásztorok részére.[23]

A föld termőerejének megóvása érdekében a tanács Csanak Jenő debreceni lakossal kötött szerződésben kikötötte, hogy a bérlő „igavonó ökreit is beleértve legalább 500 drb. szarvas marhát s legalább 200 drb. juhállományt köteles a bérleményen folytonosan tartani. Ha szarvas marha és juh állománya ennél kevesebb lenne, minden hiányzó darab szarvas marha vagy tiz darab juh után évi 10 Kor. kötbért tartozik fizetni.”[24] Látható, hogy a bérbe adott földeken gondosan szabályozták az állatok legkisebb létszámát, hogy ne menjen tönkre a bérbeadott legelő, ugyanakkor a maximumot nem határozták meg, pedig a túllegeltetés ugyanolyan veszélyes, mint a föld elhanyagolása.

A trágyázás mellett a legelőjavítás ősi módszere volt a legelő felgyújtása. A tűz elégette az avas füvet, amelyet a jószág már amúgy sem evett meg. Ezzel elpusztították az ott meglévő állatokra káros rovarokat, kullancsokat, tehát állategészségügyi szerepe is volt, illetve a visszamaradt hamu táplálta a földet. Az első eső után hamarosan megindult a gyep növekedése, amely a vastag avar miatt nem tudott volna kibújni. A legelő felgyújtását mindig csak akkor végezték, ha a fűmagok már beértek, elhullottak és a mező is kellőképp száraz volt. Szélcsendes éjszakán gyújtottak tüzet ilyenkor, hogy leégessék a már haszontalan növényi maradványokat. Vigyáztak arra, hogy ez ne zavarja meg a jószágot és a távolabbi járásokat se érje a tűz. Ezt sikerült is betartani, hiszen nem találkoztam olyan jegyzőkönyvvel, amelyeik tűz miatti panasszal foglalkozott. Az elöljáróság is foglalkozott a tűzgyújtással, illetve annak tilalmával. A rideg jószágok kiteleléséhez szükséges avart nem engedte felgyújtani. Az erre kijelölt területeken szigorúan megtiltja a legeltetést és a növényzet leégetését.[25]

A legelő védelmét szolgálja a kihajtás idejének jó megállapítása és a szakaszos legeltetés. Mindkettővel adódtak gondok. A kiverés ideje az alföldi gyakorlatnak megfelelően juhoknál március 15-e volt, a nagyobb jószágoknál később került rá sor, általában április elején, közepén. Ezt csak rendkívüli esetekben módosították. A régi szokásokon alapuló gyakorlatot nehéz megváltoztatni, akkor különösen, ha nincs meg rá az akarat. Ecsedi így ír erről 1912-ben: „Távolról sem mondhatjuk, hogy nincs ma egy csepp legelő sem a Hortobágy-pusztán, sőt az olyan csapadékos években, mint a milyen az 1912. évi is volt, egész évben zöld takaró borította, csak a legelő kihasználása ősi mód szerint történik. A jószág a mi éjhajlatunkhoz képest korán megy ki a legelőre. A nedves, hideg szikes talajban későn ébred a növény, lágy az altalaj és márczius 15-én a birka, lovak, disznók április 1-én; április 15-én a marha már rajta jár, betapossa a gyönge füvet a lágy talajba, úgy hogy ezáltal jóval több kárt tesz, mintha május 1-én engednék ki a száraz takarmánnyal takarékoskodó gazdák. Ehhez járul, hogy a legeltetésben nincs semmi takarékosság, semmi előrelátás. Az a pár száz darab jószág már az első nap épp úgy bejárja az egész járását, mint később a legelőfogytán az ezer darabból álló, éhségtől és a legyektől hajtott gulya. Nem áll elébük a pásztor, csak a határ. Letapossa a füvet a jószág nap-nap után. Nem jobb lenne-e ha a pásztorok elébe állnának s részletekben legeltetnék a járásukat, így egész évben jutna legelő a jószágnak, habár szűkösen is; esetleg még olykor kaszáltatni is lehetne s jó takarmány lenne a legkritikusabb nyári szárazság idején is. Nem kellene az árva lovamnak a kemény szikes talajból fogával kiásni az elaszott növény gyökereit, hogy némi táplálékhoz jusson, mint ezt legközelebb 1905 szigorú nyarán tapasztaltuk.”[26]

A jószágkihajtást mindig az intézőbizottság állapította meg a városi Gazdasági Bizottságának jóváhagyásával. Minden évben a legeltetési szabályrendeletnek megfelelően hajtották ki az állatokat, kivéve, ha jobbnak mutatkozott a legelő, hamarabb zöldült a mező. A legelők állapotát mindig figyelemmel kísérte az elöljáróság, rendszeresen kiküldött bizottságok által. Jelentéseikben szerepelt az állatállomány mindenkori helyzete. A tanács ennek ismeretében hozta meg esetleges újabb döntéseit a kérdésben. Ennek alapján határozták meg a kiverés idejét. 1915-ben: „Grunner Lipót tanácsnok bejelenti, hogy a Hortobágyon a legelő a legjobb állapotban van, a gulya járások dús kaszáltatást igényelnek.”[27] A következő ülésen március 28-án már a kiverés időpontját állapították meg: „A bizottság a nehéz munkás és cselédviszonyokra tekintettel s mert meggyőződése szerint a hortobágyi legelő már jól fejlődött, javasolja, hogy a kihajtás ideje következőleg állapítassék meg: sertés: április elseje; ló április ötödike; szarvasmarha: április tizedike. Miről a városi tanács értesítessék.”[28]

Ilyen esztendő volt 1941 is, amikor a sertés és ló kiverését április 1-jében, a szarvasmarhák kihajtását április 10-ében határozta meg. A gazdák érdeke mindig az volt, hogy a jószág minél hosszabb ideig legyen kinn a legelőn, ekkor kerül a legkevesebbe, nem kell otthon takarmányozni és gond sincs vele, hiszen a pásztor vigyáz rá.

A füvek minőségének megőrzése már a 18. század közepén felmerült. Ekkorra folytonos legeltetés miatt jelentősen leromlott a legelőterületek állapota. Ennek okát állapítják meg az országgyűlés rendjei 1751-ben keletkezett feliratukban, miszerint a jó és hasznos füvek a folytonos legeltetés és letipratás által nagyon megfogyatkoztak. Ami legtöbbször, még virágzás idején történik, így azok nem tudnak magot fogni és ezzel az értékesebb füvek átadják helyüket a sokszor életképesebb, de haszontalan gyomnövényeknek.[29]

A szakaszos legeltetési rendszer bevezetése először 1915-ben vetődött fel, hogy a jószág az egész Hortobágyot ne barangolhassa be. Az intézőbizottság a szakaszos legeltetés bevezetését gazdaságosnak és kívánatosnak találja: „Elvileg kimondja ennélfogva, hogy minden gulya gazdaság egy útba nem eső területet tilalmazzon, zárjon el a legeltetéstől, hogy akkor midőn a szárazság folytán legelőhiány fog beállani, friss legelőterület álljon rendelkezésre a jószágnak. Hogy ez keresztül vihető legyen, szükséges, miszerint a gulyajárások barázdával, vagy csóvákkal elhatároltassanak.”[30]

Megbízza ennélfogva a város gazdát és a mátai biztost, hogy az egyes gulya járások ki csóvázására a helyszínen az előintézkedéseket haladék nélkül tegyék meg, hogy a hó végén a Hortobágyon kinnálló bizottság az előmunkálatok alapján a legelő felosztást tényleg keresztül vihesse.[31]

Láthatjuk a Hortobágyi Intézőbizottság megpróbált mindent elkövetni az újítás bevezetése érdekében, de ez a pásztorok passzív ellenállásán meghiúsult.

A szakaszos legeltetés problémáját nem sikerült megoldani még majd harminc év múlva sem. 1940-ben az intézőbizottság még csak vizsgálja a bevezetés lehetőségét: „A szakaszos legeltetés kötelező bevezetését a felügyelőgazdák az egyes gulyagazdaságokkal tanulmány tárgyává teszik és annak teljes mértékű bevezetése iránt a szükséges intézkedéseket előre láthatólag már az 1941 évben meg fogják tenni.”[32]

Abban egyetértenek a kutatók, hogy a középkori állatkivitel legnagyobb része az Alföldről, a debreceni, a szegedi és a kun legelőkről származott.[33] Ez a legeltető állattartási kultúra maradt fenn a közelmúltig azokon a területeken, amelyeket minőségi okok miatt nem volt érdemes feltörni szántóföldi növények alá. Ilyen terület a Hortobágy, ahol tavasztól őszig a szarvasmarhák, lovak a legelőn voltak, télen istállózták őket. A lecsapolások után a személyes és gyér csapadék a rossz minőségű legelőkön kevés füvet nevelt, amely nyár derekán kiégett. Ekkor fordult elő, hogy az éhségtől legyengült állatokat szekereken kellett a városba szállítani, hogy az éhenhalástól megmenekedjenek.[34] A szélsőséges időjárás ellen azonban nem tudtak védekezni sem a gazdák sem a pásztorok. Ekkor a „szükség törvényt bont” alapján engedélyezte a magisztrátus az addig tilalmas területek legeltetését.[35]

Az egyik legsúlyosabb aszályos év az 1863-as volt. Debrecen város küldöttsége a határ megtekintése után kimondotta: „az ondodi és hegyesi pusztákon található őszi vetésekhez kötött minden remény meghiúsult; már ekkor úgy néztek ki a mezők, mintha szalmával lett volna beduggatva a föld. A tavasziak alig voltak három hüvejk magasságúak, s a legjobb kaszálókon sem volt annyi fű, ami egy kaszavágát érdemelne. A kadarcsi kocsmától kezdve pedig a 45.000 kat. holdnyi legelő annyira kiégett, lesült, hogy a legtelkesebb helyeken sem volt zöldség látható, a szikesebb részeken pedig a föld a szó legszorosabb értelmében sivatag.”[36]

Ezek a szomorú esetek évről évre megismétlődtek, ha nem volt kellő csapadék a Hortobágyon. 1917 augusztusában a macskatelki és feketeréti egyesített tinógulya legelője annyira megfogyatkozott, hogy a „tinó már meg nem állhat”. Ezért az az indítvány, hogy az állatokat tereljék át a Szálka-halom és Kőudvar közötti Nyírőlapos területére, amelyen még kielégítő legelő található. Mivel a hortobágyi legelő előre láthatólag nem tudja eltartani a rá kihajtott jószágokat, ezért megkérte az intéző bizottság a várost, hogy azokat az erdő területére hajthassák.[37]

Az 1925-ös esztendő is ilyen száraz volt. Ekkor mintegy félszázezer jószág volt a hortobágyi nyári legelőn. Rendesen májustól novemberig közel hét hónapig legelhet, ekkor azonban