Akik a házasságig táncolták magukat
Szemelvények Bán Béla nemrég megjelent EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből
Szamoskéren a nagymama
1964 nyarán vendég érkezett a távoli Szatmár megye Szamoskér községébe, Bán János portájára. Egy idős hölgy, a messzi távolból, egy másik országból, amely nem volt ezer évig másik, de a XX. század emberei azzá tették. De hogy messzire volt, az bizonyos. Távoli családtag, nem született, fogadott családtag: Bán János egyik menyének nagymamája.
A feleségemet 1956 tavaszán ismertem meg, s őszén voltam bátor közelebb lépni hozzá. Édesanyjával ugyanez év októberének végén, egy fővárosi kórház onkológiai osztályán találkoztam, egy beteglátogatáson. A harmadik ember, akit a nagy családból megismerhettem: a nagymama volt. 1957. augusztus 23-án, este a szlovákiai Tornóc nevű nagyközségben, a Vág partján álló kicsi családi házban. Bár szomorú volt az alkalom, feleségem anyja az első szobában volt kiterítve, de a nagymama a legmelegebb szeretettel fogadott családjának tagjai közé.
Ő volt özvegy Koczmann Ferencné, született Janiga Veronika. Születtek mindketten Tornócon, házasodtak és éltek Tornócon a nagy magyar Monarchiában. A férfi német volt, az asszony tót (bár itt lenézőnek tartották ezt, s inkább szlováknak nevezték magukat), így hát természetes volt, hogy mind a hat gyermeküket magyarnak keresztelték. Közülük, második szülött volt anyósom, Koczmann Mária, akit 1957-ben, 38 évesen, másnap temettünk.
A nagymama (még Janiga Veronika korában) bejárta a környéket, mint konyhai kisegítő, jómódú embereknél. Cselédnek sehova nem szegődött el, vagy mert nem akarta lekötni magát, vagy mert nem is hívták. Pestre ment volna, az volt a nincstelen lányok csimborasszója. Egyszer majdnem ment, ha nem is nagy urakhoz (oda csak ajánlással, kaucióval és olykor szerelemmel lehetett bekerülni), csak egy kereskedőhöz, ahol a konyha mellett, a cselédbejáróban volt a lány ágya. Ám mikor megtudták, hogy ő született Janiga, azonnal nemet mondtak: tót lány ide nem kell, mi magyar ennivalót eszünk. Így hát maradt szülőfalujában, s sétált reggelente át Tardoskeddre vagy Jatóra, ahol éppen beteg volt vagy gyermeket szült a cseléd.
Egyszer aztán bál volt a faluban. Ahogy ült a fal mellett a lócán, elsötétedett előtte a világ. Egy óriás állt előtte, eltakarta a nagy petróleumlámpa fényét. Emelte a fejét fel, egyre feljebb, de még mindig csak a gigáját látta. Milyen ember ez? Nem kérdezhetett, mert az már emelte magához, a két méteres óriás a 140 centis törékeny kislányt. Mentek táncolni. A házasságig táncolták magukat. Másnap megkérte a kezét. Mielőtt igent mondott volna, elvitte magával az otthonába. A Vág-parti kis házba, ahol azért volt a nagy mellett egy kicsi szoba is, falatnyi kamara, az istállóban két erős ló, az udvaron két szekér, egy hagyományos meg egy stráf, a szállításhoz. Egy tehénke és sok aprójószág.
– Lesz mit enni a sok gyerekeknek, mert az lesz sok, ugye?
– Mit akarsz te Ferkó sok gyereket. Látom, csak hunyorogsz, nem is látsz. Nem látod, milyen pici vagyok.
– Hát a hályog csakugyan bántja a szemem, de nem azzal csináljuk a gyerekeket. És ne félj, nem egyszerre, tudod te azt sorban is.
És csakugyan jöttek a gyerekek sorban. Öt lány egymás után. Veronika asszony le is mondott arról, hogy neki fia lesz. S míg ezen töprengett, már ismét teherben volt. Megszületett Misike. De nagy volt a boldogság. Ami 12 évig tartott. Mert Misike rohant a növésben, nem lehetett csillapítani a szervezetet, rohant, hogy mielőbb elérje az édesapját. Már majdnem utolérte, mikor felbukott. Azt hitték, játszik, pedig dehogy is. Mire odaértek meg volt halva. A teste a húsz éveseké volt, majdnem két méteres magassággal, de a szíve maradt a 4 éves gyermekek szintjén. Ezt állapította meg Kaszás doktor úr, akinél eltöltött az anya cselédként valamikor régen néhány hetet.
A lányok felnőttek, férjhez mentek, gyermeket szültek. Egy-egy unoka mindig volt a nagymama gondjai alatt. Így Vera, a Mariska lánya (a feleségem), akit hat éves koráig nevelt. Nem vihette magával az anya Galántára a Stern urasághoz, ahol azok háztartását vezette.
Az öt lányból kettőt ő temetett, három őt temette. De még vidáman élt, mikor 1964-ben áthoztuk Budapestre, fiatalkori vágyainak városába. Végig is nézett mindent, ami látható, napokig barangoltunk a belváros, majd Buda központjában, s mi hamarabb elfáradtunk, mint ő. Amikor hazamentünk, leült a fotelba, szemben a televízióval. Mi pedig gyorsan vacsorát készítettünk. Egyszer bemegyek, sötét van a szobában, elaludt a nagymama? Nem, nem nézett élénken előre.
– Mit néz ebben a sötétben nagymama?
– Hát a televíziót.
– De be sincs kapcsolva.
– Akkor a műsort nézném és nem a televíziót.
Mindig, mindenre volt válasza. Olyan, ami után csak mosolyogni lehetett.
Egyszer csak azon a nyáron felszedelőzködtünk és elutaztunk Szamoskérre. Boldog ismerkedés volt. A két öreg, nagymama és az édesapám csak éppen hogy nem voltak egyidősek. Úgy múlt el az ott töltött három nap, hogy ki se beszélték magukat. Hazaindulva sírva búcsúzott egymástól a két öreg. Mint akik gyermekkoruktól ismerik egymást.
A vidám találkozást örökítette meg ez a kép ott lent, közvetlenül a Szamos partján, öreg életem egyik legkedvesebbje.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
