Tiszamenti élet. Jókai Mórtól

A Tisza folyó valódi nemtője a magyar népfajnak. Még a Nilus folyamnál is nagyobb a jelentősége azon népre nézve, mely partjain letelepedett.

Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakonczáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít. A mi kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten.

Ha a statisztikát figyelmesen vizsgáljuk, annak a fölismerésére jutunk, hogy azt az egész árteret, melyen a Tisza uralg, tisztán magyar ajkú nép lakja; itten van a zöme a nyelvet legtisztábban beszélő, a keleti arcz és alak tipusát legjobban megőrzött magyar népnek.

A népdalok valamennyi folyamainak közűl legtöbbször a Tiszát éneklik meg.

„Zavaros a Tisza, keskeny híd van rajta, Ne menj rá galambom, mert leesel róla.”

„Tisza mellett van egy hajó kikötve, Abban van egy barna legény megölve; Jertek, lyánkák, öltöztessük biborba, Temessük el egy nefelejts-bokorba.”

„Nincsen olyan víz, mint a Tisza víz; Csuka, potyka úszik benne, Szép menyecske fürdik benne.”

„Túl a Tiszán, Tisza szélén, Ott terem a magyar legény, Vékony, mint a vékony nádszál, Hajlik mint a rozmaringszál”

„Túl a Tiszán, Tisza partján, Ott terem a szép magyar lány, Vékony, karcsú a dereka, Csókra termett az ajaka.”

„Túl a Tiszán selyemkendő integet, Altalmennék hozzád, rózsám, nem lehet; Széles a víz, nincsen sajka, Nem mehetek által rajta, Galambom!”

„Ki a Tisza vizét iszsza, Vágyik annak szíve vissza.”

„Lassan foly a Tisza, Boldog, a ki iszsza.”

Feltűnő az a statisztikai adat, hogy a Tisza bal partján, a merre a mocsaras vidékek terjednek, túlnyomó tömegben mindenütt a reformátusmagyarok lakják a nagy községeket; tehetős, jómódú nép, szép egészséges faj, értelmileg előhaladott osztály: földmíves, állattenyésztő, halász. A jobb parton pedig, melyen kevésbé uralg a Tisza kiöntése, ugyanazon magyar fajnak szintén hasonló jellemű népe nagyobb részt katholikus; nagy városokban tömörűlten lakó iparűző, kertész, szekeres, hajós. Schwab Erasmus német iró is úgy nevezi a Tisza vidékét Földvártól Csongrádig, hogy „a kálvinisták paradicsoma”. Az is felötlik, hogy valahány vár, erősség a Tisza mentén előfordúl (ma már csak romokban vagy emlékekben), az mind a Tisza jobb oldalán van; sorjában Leányvár, Tokaj, Szolnok, Alpár, Csongrád, Szeged, Zenta, Ó-Becse, és az őskori védsánczok, a Csörsz árka, a nagyobb és kisebb római sánczokig a Tisza beömlése táján, egész Titelig. A jobb partot erődök lánczolata védte, a bal partot védte maga a Tisza az ő mocsaraival. Ezek a mocsarak voltak az erős menedéke a magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal ígéret földe a szabad vallásgyakorlatnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyúkkal, se misszionáriusokkal nem lehetett behatolni. „Ill’ a berek, nádak, erek!” ez volt a bölcs hadi taktika, ha túlnyomó ellenség jött, ha a döntő ütközet elveszett. S hiába telepített le a hódító új népet az elhagyott falvakba: az onnan kipusztúlt, vagy magyarrá lett, mint Szentesen a gyulai pasa által betelepíttetett törökök.

Ebben a klimában csak a magyar faj él meg. S ez nem valami különös biotikai sajátság. Az életműszerei nem jobbak más fajéinál, hanem az életmódjában van a titok. A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva rég idők óta eltanúlta, hogyan kell a víz és föld jó és rosz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett máskép, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, a kitől közvetetlenűl kapja a jót, vagy a roszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vizen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztúlásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelmeknek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését. Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de a mellett mindig vízjárta helyekre igyekeztek.

S a víz és a föld megtanították híveiket, hogyan lehet közöttük megélni! Pedig a hol a kettő egymással ellenségeskedik, ott a harmadik, a levegő, emberölő tulajdonságokat vesz föl.

Már a gyermek hozzá edződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátszsza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ád egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem búsítja a gyomrát. A mellett minden ételéhez használja a természetkinálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve iszsza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s a mi általános panacaea, a paprika! Ez az, a mi a lázt elkergeti! de az idegent is, a ki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, a mely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő!

Azon kivűl ott van minden háznak a saját patikája. Minden háziasszony maga a család orvosa. És az nem kuruzslás, nem babonás bolondság, hanem észszerű tapasztalat kincse. Bámulva olvastam végig nem rég Diószeghi (most már igen ritka) orvosi fűvészkönyvét, melyben a magyar köznépnél dívó gyógymódokról értekezik. A mű e század elején iratott. Fényes Elek geografiai szótárában föl vannak sorolva a leghatályosabb gyógynövények, melyek a Tisza-menti partokon teremnek, a melyeket a drogisták messze földre elhordanak. És a magyar népies házi orvoslás már akkor sok oly gyógyításmódot gyakorolt, a melyet a tudományos gyógyászat csak újabban karolt föl. A masszirozás (kenés) gyógymódját pedig minden magyar faluban értik ős időtől fogva. Ezért az olyan Tisza-menti helységekben, a hol kendertilolás idején magamforma ember lélekzetet nem tud venni a mérföldekig elható mephiticus kenderbűztől, az ott lakó nép egészséges, mint a mocsári liliom.

A tiszamenti magyar nép általán véve „vízivó”. Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ád. A munkás, a pásztor künn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte s attól az meghűsűl. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerűl használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem bőjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a roszúl ivásban. A ki közéjük letelepedik, annak vagy követni kell ugyanazt az életmódot, vagy elpusztúlni a táj miasmái között; s így alakúl át a táj kényszerítő varázsa alatt minden ember magyarrá.

Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva, a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, a melyen lakik, azt a folyamot, mely földét elárasztja, épen úgy, mint az ős időkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt. Tudománykereső fiai akár hová vándoroljanak is el felső iskolákba, csak visszasietnek a Tisza mellé. Ott az igazi élet!

Érdekesek a tanúlmányok, melyeket némely szaktudósok a Tisza és vidéke alakúlásáról irtak. Szerintük a történelemelőtti korban (százezer éveket véve) a Tisza az erdélyi hegyek mentén folyt le a Dunába s lassankint hömpölyödött alább, végig törve az egész alföldi síkságon a mostani medréig, melynek jobb partját ma is folyvást szakgatni igyekszik. Ellent mond ennek Reclus azon adata, mely szerint a római uralom idejében a táborhelylyé alakított titeli fensík még a Tisza keleti partján feküdt; később sziget lett belőle, s ma már a Tisza nyugoti partján fekszik.

1

De ellene bizonyítanak az őskori leletek is: a Tisza beomlott partjaiban talált mammuth-maradványok, a hosszúréti tószegi homokdomb czölöpépítményei, kőkorszakbeli eszközeikkel, később bronzkoriakkal, az alpári határban talált arany korona és egyenes kard, s a Szeged melletti Öthalomban véghezvitt ásatások, a mely századoktól elválasztott korszakoknak szolgált fejedelemtemető helyéűl. Ellenben sejtenünk enged hozzá Szentkláray Jenőnek a Temesi Bánát leirásában felhozott adata, mely szerint újabb időkben mélyen benn a becskereki rónán a most búzatermő föld alatt, egy elsülyedt gabonás hajónak a roncsaira akadtak. Geologusaink általában azt tartják, hogy nemcsak azok a nagyobb-kisebb mocsarak és tavak, melyekkel a magyar Alföld bőven el van látva; nemcsak a holt Tisza-medrek, hanem az Ér és a Hortobágy is az egykori Tisza-folyás maradványai. Megerősíti ezt a nézetet a geologusaink által tett észlelet, mely szerint a magyar Alföldön végig vonuló sziksós rétegek egy szakadatlan földsávot képeznek, a sziksó pedig nem támadhatott egyébből, mint a Tisza által Máramarosból aláhordott konyhasóból.

Hanusz István földrajzi irónk szerint Torontálban Csóka, Szent-Miklós egykor a Tisza partján voltak, most pedig messze esnek tőle keletnek; ugyan ő említi, hogy Zentánál a budzsáki félsziget, mely hajdan bácskai föld volt, most torontáli lett.

Tudósaink a Tiszának ezt a folytonos nyugat felé nyomúlását az erdélyi hegyek felől bele rohanó Szamos, Berettyó, három Körös és Maros hatásának tulajdonítják. Egy szaktudós kiszámítja, hogy évezredek múlva a Tisza egészen a Dunáig fog elhatolni; apródonként felnyalva Heves-Jász-Nagykun-Szolnok és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyének közbeeső lapályát, s a veszedelemnek csak azt az orvoslását ismeri, hogy az őskori Tisza medrét helyre kellene állítani, elkezdve Huszttól egész le a délibláti homok fensíkon át Palánkáig. Nem valószínű, hogy a mostani nemzedék meghozza ezt az áldozatot a jövő évezrednek! Egyelőre gátakkal és átmetszésekkel segít magán.

A vegetatio is a szerint alakúlhatot át a Tisza hódító foglalásai alatt. Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nem rég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanuját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép „gatyás fá”-nak nevez. A Tisza jobb oldalán gyönyörű tölgyerdőket látunk, példáúl Kecskemét város Szentkirály pusztáján, a bal oldalon a puszták útmutató fája egyedűl a kútgém, a házak körűl az akácz, a mi e század elején lett meghonosítva.

Az átmetszések gyorsítják a Tisza lefolyását, a gátak elfoglalják útjában az ártért, s a mocsarakból búzatermő földet varázsolnak elő. Azért még maradt a Tiszának elég tere, hogy isteni játékait űzze: övé a „Veres nád”, a „Rétköz”, a melyeket semmi vízmérnöki tudomány el nem tud tőle ragadni.

Midőn a Tisza Huszt alatt a Nagy-Ág folyóval egyesűlten elhagyja a hegyes vidéket, (idáig Máramaros és az illető kárpáti völgy ismertetésénél lesz e munkában leirva), lassankint elveszti addigi jellegét. A gadócza hal, ez inyencz falat, többet elő nem jön benne: az a sziklás talajt szereti, innen kezdve pedig többé még csak kavics sem igen jön elő a Tisza medrében. Már Királyháza és Nagy-Szőllős között a síkon elterűlő folyam egész szigetvilágot képez.

2

Nagy-Szőllősnél még a jobb parton hegyek kisérik, azok között a Fekete-hegy, egyik meredek csúcsán Kankóvár romjaival, tövében a csinos várossal, kies völgyekkel és szőlőhegyekkel. A folyam főágán szálfákból összetákolt tutajok úsznak alá, melyek Máramarosból sót szállítanak a kincstárnak háromszögű gúlákba rakva, vagy deszkát, zsindelyt az alföldi városoknak, s almát, szilvát, diót a Tiszahátról. S ugyan jól kell ügyelni a tutajosnak, hogy a kompos malmoknak neki ne menjen, vagy az átjáró révnél a vontató kötél az apacsínját (kormánykészség) le ne kapja. De még nagyobb szüksége van a Tisza ágainak az ismeretére, hogy valahogy el ne tévelyedjék a szigetek között, vagy valahol bele ne bódorodjon a holt Tiszába, s különösen, hogy Kenyézlőnél a csalóka áramlat el ne vigye abba a Tisza-ágba, mely aztán az anyafolyammal soha sem egyesűl többet, hanem elmegy a Bodrogba. A Tiszán járó gőzössel nem egyszer megesik, hogy árvizes időben elveszti maga alúl az igazi medret s kitéved a rétre. Úgy mondják ilyenkor, hogy „keresni kell a sok víz között a Tiszát”.

Egész Tokajig csak tutajon kisérhetjük a Tisza folyását. Jó társaságban, élelmi szerekkel ellátva elég mulattató utazás az. Útközben lehet vadászattal és halászattal tölteni az időt. A míg a tutaj a nagy kanyarúlatot bejárja, kiszállunk s végig cserkészszük a félsziget berkeit; a nádasban megtaláljuk a nemes kócsagot a fészkén ülve, melyet nagy művészettel készít letört nádszálakból és sáslevelekből; rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománczú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert bőjti eledelnek is elnézhető, mivel hogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek.

Alkonyatra vadászprédával megrakottan, egy-egy gém- vagy kócsagtollat is tűzve diadaljelűl kalapunk mellé, eljutunk a sziget-isthmus túlsó oldalára; ott találunk halásztanyát: a tökkel befuttatott nádkunyhó éjjeli szállást ád; akkorra a tutajunk is odaér s éjszakára kiköt. A parton tüzet rakunk, s annak a parazsánál megsütjük a nyársra húzott vadkacsát s cserepcsíkon a frissen fogott kecsegét; a tűz arra is jó, hogy elveri a tenger szúnyogot s távol tartja tanyánktól a réti csikaszt. Egy ilyen naplemenet a Tisza partján néha bámúlatosan szép. Az egész ég egy lángkatlannak látszik, a melynek színe lassankint átmegy valami vakító sárga homályba: sárga sötétségnek lehetne nevezni; lassankint szétbontják a sűrű ködfényt a naplementével ellenkező tájról feltámadó sötétkék küllők, egyre nagyobb tért foglalva a sárga homályból, míg végre átragyognak rajtuk a csillagok.

Ekkor aztán megindúl a vizek országában a hangverseny: a millió béka és a számlálhatlan számú szúnyog a vizekben és az egekben rákezdi a zengést, farkas hivogatja párját, földi kutya sikoltoz, bölömbika búg, a magasból a vadludak jóskiáltás hangzik alá, s valami távoli faluból idáig verődik a harangszó, a vízi malmokról az egyhangú kelepelés. A Tisza mentén nincs néma éjszaka. De emberhang nem hallik, mert a legtöbb falu messze van a Tiszától.

A hajnalt a szárnyasok lármája előre jelenti; a vizek országa mindig eleven és zajos. A mint szürkűlni kezd, egész seregekben kél föl a szárnyas nép, a mocsárlakó hadnak ezerei támadnak elő a parti füzesekből, a lápos szigetekből; a halászsasok, melyek éjjelre csoportban szálltak meg a terepélyes fűzfák ágain, sietnek a napi munka után: ott látjuk őket csigatekergésű röpüléssel kóvályogni a sima víz fölött s le-lecsapni a víztükör fölé, s karmaikba kapott prédájukkal ismét ujjongva a magasba fölszállni.

Három kálvinista diák az útitárs, a kik vakáczióra útaznak haza Debreczenből Baranyába, rövidségnek okáért a Tiszán, Dunán és Dráván keresztűl választva az útat. „Hárman” „quartettet” énekelnek: „Hajlong sajkám”, s egy falut se hagynak maguk mellett elmenni, hogy valami adomát ne mondanának róla. Ez az Alföld ősi phonographja, a diákok szájhagyománya, ők a „csittvári krónika” letéteményesei. Ők ismernek itten minden falut, mezővárost, hogy ki a pap, ki a rektor benne, s mennyi annak a „dácziája”; van-e benne régi templom, bortermő hegy, erdő. Az igazi adóalapot csak a kálvinista rektor és pap ismeri hamisítatlanúl, s azok után a légátus diák.

Tarpán sok szilva terem, aztán meg kormos alma; meg szörnyű savanyú bor, melyet ollóval kell elvágni, ha megnyúlósodik.

Varsányt ketté szakítja a Tisza. Valaha egy helység volt, most fele a jobb, fele a balparton fekszik.

Leányvárnak regényes multja van. Az egyik „biennis” előveszi tarsolyából Varda László menyasszonyáról, a szép Pálóczy Ágotáról szerzett hős balladát. Ez a leány építteté a hajdan hatalmas földvárat a husziták ellen: innen lett a neve.

Bezdédnél megcsodálni való az első magyarországi nagy pálinkafőző gyár, mely füstölgő kéményével messzire kitűnik, ez már a 40-es években is ott volt. Itt a Tiszaháton roppant nagy mennyiségű szilvát és almát termesztenek, s szállítják vízen úgy, mint tengelyen, nyersen és feldolgozott állapotban.

Azután jön Czigánd: hirhedett nagy falu, nem is egy, de kettő. Templomát azért építette kimagasló helyre, hogy legalább a tornyát Kis-Czigánd is láthassa. Papjának ád évi fizetésűl 400 szekér szénát, 400 kenyeret, 400 sódart, 400 forintot és 400 s a többit. Mindenből 400-at. A néphagyomány szerint lakói a tárkányi várhoz tartozó czigányok voltak; most magyarok.

Azután következik a Hosszú-rét. A Tisza-partot jelzik jobbról a füzesek, balról a nádasok, vagy változatosság okáért balról a füzesek, jobbról a nádasok.

A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, a kik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak s jobb kezükbe fogott hosszúnyelű fakanállal vízszíntesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemege-féle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyüszűnyit kell belőle főzni, a hány evő lesz.

Végre megérkezik tutajunk Tokajhoz, a hajdani erős várhoz, melynek egyik ostrománál (1605) a császári védő sereg utoljára az irhabőr nadrágjait is élelmiszerűl használta föl, mint tudós Wagnerben s még körűlményesebben Latzkó Máté krónikájában olvashatjuk. Itt a végczél. A sót kiszállítják a kincstári raktárba; a szálfát elviszik gerendának: a tutajosok hazaballagnak Máramarosba gyalog; mi pedig átszállunk a kikötőben horgonyzó tiszai gőzösre.

Tokajról, a királyi-bortermő vidékről majd szólunk a maga helyén; itt most nem időzünk: sietni kell, a míg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja.

3

Egy gyöngéd, reczés szárnyú rovar ez a kérészek (Ephemeridae) családjából; a hosszúfarkú kérész (Palingenia longicauda) kél ilyenkor szárnyra szézezrével, myriádjával s rajzik, röpköd a szőke hullámok fölött, mintha hópelyhek kavarognának az esti légben. Ez az ő nászröpülésük, a lakodalmuk, mely után a vízbe eregetve apró tojásaikat, meghalnak s ott lelik a sírjukat, a hol bölcsőjük volt: a Tisza vizében. A tojásokból kikelő lárvák lyukat vájnak a Tisza partjába s 2–3 éven át onnan leskelődnek zsákmányra, rablásból gyűjtik az anyagot a szárnyas rovar fölépülésére s lesz belőlük újra repülő „tiszavirág”. A döglött rovarok sárga hullatömegétől olyan lesz a Tisza fölszine, mintha csupa merő pimpóvirággal behúzott mező volna. Ilyenkor van aztán a tiszai halaknak gazdag lakomájuk, olyan mohósággal falják a gazdag prédát, hogy a halászok merítő hálóival foghatják el őket; de még a sertések is beleúsznak a Tiszába s vigan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egy napi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek!

A gőzös aztán követi csendesen a védgátak mentét, felhasználja az újabbkori átmetszéseket; elhagyja Polgárt, a hajdani hajdúvárost, ma már csak falut, a jómódú Keszit, melynek népe iparos és halász, a mintagazdasággá emelkedett Csegét. Bábolnáról ismét tud valamit mondani a szájhagyomány. E nagy község csupa halászgunyhókból verődött össze: később protestáns lakói fölkerekedtek, üresen hagyták; ekkor aztán az egri püspök katholikusokat telepített bele. E község határában van egy Szil nevű homokdomb, mely egész tárháza a régi üveggyöngyök, czifra cserepek és ékszereknek, melyeket gyakran a szántó ekevasa hoz napvilágra.

Lassan elvergődünk Tisza-Füred alá: itt találtuk régebben a második dobogó hídat a Tiszán; az elsőt Tokaj alatt. Ezt még Józsa Gyuri építtette. E tréfás tipikus alakról fenmaradt adomák eltartanak az egész úton. Statisztikánk pedig azzal az adattal gyarapodik, hogy itt voltak (és vannak) Magyarországon a leghíresebb nyereggyártók, úgy hogy még Nagy Frigyes porosz király is innen vitetett Berlinbe nyergeseket, a kik ott e tudományt betanítsák.

Ez alatt kétszer is leszállt a nap; gőzösünk Abádig kétszer vetett horgonyt, s nekünk éjente alkalmunk volt gyönyörködni a távol láthatáron pirosló hajnalderengésben, mely az ég alját bevilágítja. Ennek a tudósok még nem adtak nevet: kereszteljük el „aurora alföldialis”-nak. A nádas berket gyújtották meg, hogy a leégett bozót helyén őszi időre jó legelőt nyerjenek: az támasztja ezt az éjféli hajnalt. Borús időben különösen szép ez. A vörös visszfényű ég csillagtalan; míg a sötét lapály tele van elszórt tűzfénynyel, a szerteszét égő pásztortüzekkel; ez a „csillagos föld”.

Abád már a Tisza-part közelében van: védik a homokos halmok, melyek szőlőkkel vannak beültetve. Itt volt a modern gazdálkodás legelső kisérlete már a negyvenes években: „czifra malom”, vízhúzó gép, sör- és pálinka-gyár; mind följegyzésre méltó csodák, a franczia Lejeune testvérek kezdeményei. Még a közel Szalókot is ők bérelték ki. Itt látjuk a híres Mirhó-gátat, a Tisza-szabályozás legelső védműveinek egyikét, mely minden újabbkori Tisza-áradásnál annyit beszéltet magáról; a gáttól védett lapályon búzaföld, tengeri táblák, pirossal virágzó dohányföldek, s a búzakeresztekkel rakott aranysárga tarlók gyönyörködtetik a nádasok kietlenébe belefáradt szemet. Fenn a töltésen már szekereket látunk végig porzani; a mi országút, az egyúttal védő töltés is: börtönfala a bezárt Tiszának.

4

Aztán áthaladunk Kőtelek szigetei között, a távolból látjuk Bánhalmát, mely hajdan város volt, most szerény puszta; Nagy-Kürűt, mely már hozzá szokott, hogy majdnem az egész határa mindig víz alatt áll; míg végre meglátjuk a távolban Szolnok tornyait; de csak egy kis időre. Gőzhajónk előbbre halad s Szolnok ismét hátra eltűnik a láthatár mögé. A Tisza nagy kanyarodót csinál, s mi csak a nap alkonyán látjuk Szolnokot ismét elénk kerűlni.

Ez már nagyobb város a Tisza partján; hajdan nevezetes erősség volt. Hőskölteménynek alig, de balladának beváló tárgy, hogy védte a török ostrom alatt kapitánya, Nyári Lőrincz, egyedűl, az összes helyőrségétől magára hagyatva. A szabadságharczban döntő ütközet helye és ma is jelentékeny strategiai pont, csakhogy nem a vára (melynek nyoma is alig van már), hanem a vasúti hídja miatt. Ez a vashíd, remeke a modern hídépítészetnek, ez évben készűl el; ezen át robognak a vonatok Debreczen, Arad, Kolozsvár felé. Amoda följebb a tokaji révnél az éjszakkeleti vasúthoz csatlakozó vonalak hidalják át a folyót.

Szolnokon alól egy halmos helyen emelkedik Tószeg, maga megvédve a Tisza ágától, de úgy körűlvéve a vizektől, hogy csak egy keskeny földnyelven lehet belejutni. A falu alatt van a régiségbúvárok előtt ismeretes „Laposhalom” tele őskori maradványokkal. Alább meglátjuk a nemzeti hagyomány által nevezetessé lett Alpárt, s alatta a rónát, melyen Árpád Zalán bolgár hadát a hagyomány szerint bekerítette és seregének nagy részét a Tisza mocsarainak hajtva vízbe ölte; odább a távolban látjuk a kecskeméti tanyák körűl zöldelő jegenye-erdőket, a Tisza-parton a mulatságairól nevezetes „szikrai-csárdát” homokdombok között, melyek egyikének, a „Bodvány”-nak oldalából üde vízű forrás buzog fel bőségesen, – ritka tünemény az alföldi síkságon.

Egy újabb tiszai félsziget isthmusában találjuk a másfél ezer lakosú Vezsenyt. Az egész falunak csak 80 holdja van, melyet az árvíz nem jár: itt kertészetet űznek. Azonkivűl ez a hely a valódi halásztelep, a hol eldorádója van a kecsegének, harcsának, vizának, pontynak; gyakran sok mázsás tokokat is fognak. A halászat minden nemét tanulmányozhatjuk itten – nagyban. Ámbátor az idő lejárt, a melyről Wernhelm, német tudós azt jegyzé fel, hogy a Tiszának 2/3-da víz, 1/3-da hal: mégis jutalmazóbb mesterség ez a Tiszánál, mint a tengerparton. A „halas zsidók” szekéren hordják szét a távoli vidékre a töméntelen halat, s a mi frissen el nem kel, azt a halászok megszárítják. A parti telepeken halljuk vidám danáját a „hasogató leány”-oknak, kiknek életföladata az aszalandó halakat ügyesen ketté hasítani. Gyakran találkozunk Budapesten szénás szekér módjára megrakott kocsikkal; a kötegekbe csomagolt szárított hal vándorol a felvidékre. Másutt meg hordóban páczolják a halikrát, kaviárt készítenek belőle; a mi hal el nem fogy, azzal sertéseket hízlalnak. Becsületes istenfélő nép. A halásznak nem szabad káromkodnia. Az istentelent elkerüli a hal a néphit szerint.

Csaknem átellenben, a Tisza balpartján fekszik Tisza-Földvár, a régi nádasok helyén ma már búzaföldek és luczernások vannak. Közelében egy másik nagy város, Czibakháza, melynek lakossága már a múlt század elején megváltotta magát haszonbérért a jobbágyság alól: álló hídja is volt, melyet 1849-ben égettek föl: híres a marhavásárairól és sziktermő tavairól.

5

Ismét egy új félszigetben találjuk Ó-Kécskét, gyümölcsben gazdag falut, hol még jóitalú nádízű bor is terem: míg egy másik kanyarúlatával a Tisza Inoka falu három oldalát nyaldossa, csak a negyediken engedve kijárást, hol egy régi templom romja látható még. Innen nem messze találjuk még Csépát, négy nagy tavával, a melyek mindenikének külön neve van. Itt azzal tették csúffá a Tiszát, hogy, miután lassú folyása nem adott elég hajtó erőt a vízi malomnak, a partjára építettek egy száraz malmot, a melyet ökrök hajtottak.

Ezentúl azután az ártér közepéből csak Csongrád emelkedik ki: egyike az alföld leghíresebb városainak, csupa katholikus népességgel. Történelmi emléke a nagy földvár, melyet a monda szerint Árpád vezére, Und foglalt el az őslakóktól. Itt már a nagy homokpusztákat beültetve látjuk kanadai jegenyével, s a sivó homokot megtelepítve szőlővel. A Tiszán már gabonás hajók is jelennek meg ezentúl, ámbár azoknak a fölfelé vontatása csak gőzös segélyével eshetik meg. Csongrádtól elkezdve aztán egész Szegedig alig szakítja félbe az egyhangú tájképet falu tornya. A népes városok, Szentes, Vásárhely messze esnek; Mindszent falu ugyan, de 12 ezer lakosú; Csany, Sándorfalva új mintaközség, Algyő és Tápé nem sokat mutatnak a távolból.

Végre kiemelkedik a vizek ködfátyolából Szeged, Magyarország második városa, mint egy mesebeli tünemény, kőrakpartjával, palotasoraival, két vashídjával. A hajdani erős várból, később a szegedi nagy bűnper nevezetes börtön-helyéből, most kioszk lett; átellenében Új-Szeged, rég időktől a tiszai szállító hajók építési helye.

Szolnoknál a Zagyva, Csongráddal szemben a hármas Körös, Szegednél a Maros szakad a Tiszába, mely itt már mint tekintélyes nagy folyam folytatja futását dél felé. Balján a búzaontó Bánát, az ország Kanahánja, jobbján a Bácska, sajátszerű földtani alakúlásával, a telecskai domblánczolattal. Átjáró rév a két szemközti Kanizsa (Magyar és Török) között szeli át folyását. Alább Török-Becsét találjuk, mely város a 40-es években az alföldi búzakereskedés központja volt; utczái Szerémből hozott kövekkel kirakva, határa töltésekkel védve. A félszázad előtti adatok szerint háromszáznál több gabonás hajó fordult meg e város kikötőjében, s azok egy millió mérő gabonát szállítottak föl a Dunán Pest, Győr és Mosony városokba, s akkor még szekérúton Fiuméba. Hogy Becse a hajdankorban is nevezetes pont lehetett, azt sejteti a határában látható góthstilű templom s a szigetén levő régi vár romja.

Innen kezdve aztán le a Dunáig egészen polgárosúlt jellemet vesz föl a Tisza, míg a titeli fensíkot meghaladva, Zalánkeménnel szemben a Dunába ömlik.

Ilyen a Tisza, mikor csendes jó kedve van; de mikor haragszik! – Elmondtuk a szabályozás hány kilométerrel rövidítette meg a kigyózó folyását, mennyi erős gáttal szorította össze a szétbarangolását. Mikor aztán azt hiszik a törpék, hogy jól megkötözték az óriást: az egyet mozdúl s szétdönti a börtönfalakat. A kik a Tisza áradását szemükkel nem látták, azoknak nincs fogalmuk e vizek elementáris hatalmáról. Keresztűl tör ott is, a hol legkevésbbé várták; kitúrja a kőrakású zsilipet is a helyéből; ha egyszer áttörhette a védgátat, zuhatagként tör rajta keresztűl, mély örvényt ás maga előtt, melynek forgatagában az ár elfogására oda vontatott földes hajók, mint összetört skatulyák sülyednek el, s azzal rohan tíz mérföldes napi útakban, olyan városokat riasztva föl megjelenésével, a melyek soha árvizet nem láttak; letörli az emberi alkotás műveit a föld színéről s visszafoglalja a maga nádasai medenczéjét. Ekkor nem folyam többé a Tisza, hanem tenger; az őskori „mare album”, mely újra megjelent Strabo térképén. S ez a tenger, mikor megrohanja az éjszak-keleti szél, olyan hullámokat vet, melyek házmagasságban csapkodnak keresztűl a védőgátakon. Egyszer jártam egy ilyen tengeren egy dunai gőzössel Szeged és az Öthalom között viharos időben, s láttam egy nagy terhes hajót összetörve elmerűlni hat méternyi vízben a szép búzavetés fölött. Annál fölségesebb látvány a küzdelme e föllázadt istennel szemben annak a lelkes törpének, ez emberi fajnak; midőn a hősiesség valódi hevével védelmez, erősít a bőszűlt elem által dühösen ostromlott hosszú védőtöltést, vasútat, körsánczot, melynek fönntartásától függ ezerek élete, városok megmaradása, milliókra menő közvagyon megmentése. Ezek a víz- és vihar-edzett alakok ezerével, derékig a jeges vízben állva verik le sulykokkal a védő czölöpzetet s kötözik össze rőzsekévékkel; hordják a földet talyigával, a homokot zsákokban, alig engedve szemeiknek álmot; ott feküsznek éjjel a puszta töltésen, a metsző széltől, a záportól fagyasztva, s mind ezt végzik lárma, kényszerítés nélkűl. Ezt a küzdelmet más faj ki nem birja, csak az alföldi magyar; még a más vidékről jött magyar sem. A hol a szentesi, szegedi, szegvári töltésmunkás naponkint három-négy forintot keres a szakmánymunkával, ott a szintén magyar csángó alig tudta napi élelemre valóját megszerezni. Mert a gátemelés rettenetes munka! Herkules föladataival vetekedik. Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem; de a Tiszamenti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az „Isten munkásai”.

6

A Tiszai szigetek még a közel múltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szakgatva, a másikon hozzá toldva, a Tiszameder változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a partmenti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly-jegenye, égerfa úttalan csalittá nőve a halmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizszsal, vadköménynyel, gyülekező helye a halevő vízi madaraknak, melyek a terepélyfák körűl egész guanotelepeket raknak le, a melyeken vígan tenyész a vadszeder; a fák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyöngygyel, a fiatal geszt ágain, mint csodagyümölcsök, lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekűl alakítva zacskóvá; a szakadékokban a parti fecskék sejtszerű odúi; a sziget farán sűrű csenkesz bozót, mely a harmatkását termi s megkivánja, hogy a gyökerét „élő-víz” áztassa. Repűlő állaton kivűl csak olyannak otthona a sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízi patkánynak, tekenős békának, sőt itt-ott még hód-telepnek is látni nyomait, kígyó és kecskebéka pedig van özönnel.

Az egyik partját, mely a Tisza „járt” ágát követi, rövid látogatás végett meg-megszállják a tutajosok, a kik ott hevenyészett sátorkunyhót raknak, a míg a szél alábbhagy, mely talpjaikat kiverte. Néha egy-egy merész vadász is áthozatja magát a túlpartról, a kinek szenvedélye ritka vízi sasokat, barna ibiszeket lőni, vagy egy botanikába keveredett falusi tanító, a ki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jól lakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, a kik a „semmiből” élnek, a kik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavaszszal a nyárfákról a „popium”-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbicztől jól elrejtett tojásait; a fekete ürömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a szíksót összeseprik, s a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárúlja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. A ki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester.

7

Ezek között pedig a „pákász” már világlátott ember! Az egy darab fűzfából maga faragta lélekvesztőjén bejárja a holt Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, a melyeket bérlő halász nem péczéz ki tilalmasnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízfenékbe menekűlt csukát. Néha naphosszant eláll, mozdúlatlanúl, mint egy szobor, a csónakja orrán, az ötágú szigonyt magasra emelve, s ha nagy halat lát közelíteni, villámgyorsan belehajítja a harpúnáját. Beszélik, hogy egyszer egy pákászt a megszigonyozot két mázsás harcsa, a szigonyhoz kötött gúzsnál fogva két mérföldnyi messzeségre elvitt csónakostúl, gyorsan, mintha torpédóhajó lett volna, a szembejövő tutajosok nagy bámúlatára, a kik még víz ellenében ladikot nem láttak így vágtatni magától. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a pióczákat, térden fölűl a vízben állva és saját testüket adva csalétkűl a vérszopó féregnek.

A pákásznak aztán állandó lakó helye is volt a szigeten: nádból épített palota a legvénebb fűzfa tövében, melynek odvas belseje éléstárúl szolgált. A kunyhóban egész család elfér, s női kéz munkájáról tanúskodik a tövissel körűl kerített darab föld, melyben káposzta terem; a nagy gyümölcsű úri tök (Cucurbita melopepo) turbános kobakjai a kunyhóra felfutott indákról lógnak alá; biztos télire való eledel. A kévéket összetartó patics-fáról avas szalonnaoldal lóg alá, melyről naponként levágnak egy darabot. Hogy ez a szalonnaoldal hogy kerűlt a halak birodalmába, azt megmagyarázza a sziget pagonyos oldalán turkáló disznócsürhe; a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyzettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk. A túlparton, a távol helységben lakó gazdáinak csak a szaporúlattal számol be, s azért szárt, bocskorbőrt kap konvenczióba. A kondás itt éli világát, mocsárban, ligetben sertéseivel együtt, s ezeknek a malaczaira ép olyan gyöngéd figyelme van, mint a saját gyermekeire, a kik az apjuk mesterségében nőnek fel, s ha már hat-hét esztendősök, akkor a pákász szomszéd únszolására be is viszik őket a faluba megkereszteltetni, s akkor aztán a gyerek is kap nevet, meg egy ital bort (hogy a fogai megerősödjenek).

8

A pákásznak néha vendége is akad. Debreczeni, pataki diákok el nem mulasztják, hogy vakáczió alatt az ősvilági foltokat be ne barangolják. Úti társam nagy vígan beszélte el, hogy nem rég egy pákász kunyhójában pompás jóizű húslevest kapott gombával. Kiváncsi volt rá, honnan kerűl ilyen ízletes marhahús ide a szigetre? A pákász aztán belenyúlt a nagy fakanállal a leveses fazékba s kihúzott belőle egy másfél singes „coluber najas”-t. Mért ne volna az jó? A pákásznak van ősi kovás puskája is, melylyel a lesből vadludat, kacsát lövöldöz, a rókát, farkast is leteríti, ha eléje kerűl, s annak az irháját becseréli puskaporért. Kutya helyett néha egy szelídített róka a ház őrzője; majorsága fiók korában szedett vadlúd és vadkacsa, melyeket vásárra szokott vinni, ha megnőnek, vagy úri látogatóknak adja – ajándékba viszonajándékért, nem pénzért, – mit csinálna a bankóval? – puskaporért, golyóért, vas-szerszámokért, mint a tenger sziget lakója.

De sokkal rendesebb vendégei voltak a tiszai szigetnek a „szegénylegények”, a kik lopott lóval, tulokkal átúsztattak a Tiszán, s aztán meghúzódtak csendben a füzesek árnyékában, míg a vármegye pandúrjai nyomot vesztve szaladgáltak előre hátra az üldözésükben. Némelyiknek ez volt a leszálló helye, ha innen-amonnan a tömlöczből kikerűlt, néha nem is magasabb engedelemmel. Itt senki el nem árúlta, senki nem kereste. Ha ügyes ember volt, még bankókat is csinálhatott; arra is volt eset. A dohánycsempészethez pedig épen a természet által legjobban előkészített hely volt ez a vízövezte magány, nagy odvas fáival.

Mikor aztán jött a tavaszi árvíz, s öles hullám alá temette az egész szigetet, akkor a pákász felköltözött a nagy fára családostúl együtt, magával víve szárított halat, szalonnát és sült tököt, s onnan nézte nagy nyugalommal, hogyan fogy el a víz. Néha még egy kis préda is akadt: a sebes vízár az elöntött falvakból holmi bútorfélét úsztat alá; azt a pákász a lélekvesztőjével utólérte és kivontatta. Ezt az Isten adta.

Hanem hát mind ennek a szép idillnek véget vet apródonkint az új korszak megizmosúló rendszere. A Tisza-szabályozásssal, mint egy régi vívású erdősz mondá, „mind elrontották az urak a mi szép mocsarainkat”. A sulyom helyén búza terem már, a csík sem marad meg a luczernásban; a kivágott vízi erdő talaját „Ameriká”-nak nevezik most s ott három méteres tengeri hányja a selymét; a bíbiczterjesztő tóban ezrei a szelíd ludaknak úszkálnak jó őrizet alatt; maga a sziget területe kataszter alá van véve és osztályozva; birtokosa iparkodik jövedelmet húzni ki belőle: gyümölcsöst ültetnek, a fűzfavesszőkből kosarakat fonnak, s a kosár gyümölcsöstűl elrepűl vasúton Berlinig, Szent-Pétervárig; a gyógyfüveket megbuktatta a salicyl, a szabadon termő szíksót értéktelenné tették a szodagyárak; tapló, pipaszár nem kell már annyira, – mert mindenki szivart szí, s az erdőtörvény tiltja a kéreghántást. A fiúk sem folytathatják már a pákász mesterséget; gyerekkorukban tanyai iskolába kell járniok s geográfiát tanúlni; legénykorukban besorozzák katonának, s ha egyszer „virtikli” lett, nem kivánkozik vissza többet a puszta szigetre disznókat őrízni. De maga az a hajdan híres szalontai veresszőrű sertésfaj is egészen eltűnt. Rájöttek, hogy két év alatt fejlődik ki annyira, mint a feketeszőrű vagy a szőke mangalicza egy év alatt, s a jót megölte a jobb. Csakhogy ennek már ól kell, meg etető vályú. A híres szalontai sertésfajt most már csak a kisbéri állami birtokon tenyésztik ritkaságképen.

9

A szegény-legényeknek is letelt a világa, mikor a jámbor pandúr helyett a keményszívű csendőr vigyáz a más kezére. Az illavai és szamosújvári állami fegyházakban dolgozni tanítják a kalandor betyárt s ez által a rabló romantika elvesztette a varászát, s a „puszta” nem puszta többé.

Ezek a hajdan oly érdekes alakjai a Tisza vidékének bizony végkép elmúltak már; sőt még a különlegességeknek a legbecsülendőbb osztálya is fogyó félben van: a tiszai tutajosoké. A kincstár vasúton szállítja Máramarosból a sót, s a földolgozott épületfa is így óhajt gyorsabban végczéljához jutni. A tutajosok nagy része elszegődik a tiszai gabonás hajókra csajkásnak.

Így alakúl át a tájjal együtt a nép!