Küzdelem az árvíz ellen. Törs Kálmántól

Csendesen meglapúlva kanyarog a Tisza vize lankás partú medrében. Habjai észrevétlen siklanak el, s ha egy-egy buborék vagy úszó gaz, mely fölszínén lebeg, nem mutatná folyását, azt lehetne hinni, hogy talán álló víz, oly lassan, oly kelletlenűl hömpölyög alább. Csak jobb felől, a hol hirtelen magas part mellett kanyarodik el, ott erősíti meg a magyar közmondás igazságát: „Lassú víz partot mos”. Minden évben alámos egy-egy hatalmas hantot a part oldalából, mely ilyen helyen falként emelkedik, föltárván rétegeit: a homokot, az agyagot, a lőszt s fölűl néhol ölnyi vastagságban azt a fekete termő földet, melyben a híres fehér kenyér terem. Néhol a part sima lapja ki van lyukgatva, mint valami méhsejt. Azokban a kis lyukakban fészkel a parti fecske, a nyaktekercs, a vízi billegény.

A tiszamelléki magas partok hátát többnyire lakótelepűl választották az emberek. Falu épűlt rájok; de a Tisza mind veszedelmesebb közelségbe ér házaihoz. Némely ház mellől a magasból már alá-lóg a kert sövénye, némely kunyhó pedig már maga is a part szélén áll, sőt van olyan is, a melynek már a víz felőli része maga is lezuhant a Tiszába, fönn a tetőn csak a másik fele áll nyitott oldalával, melyen keresztűl ott látni a boglyakemenczét a padkával meg a kuczkóval. Csak idő kérdése, hogy ez is lezuhanjon s elnyelje a Tisza, miután elnyaldosta a földet alóla.

Szerencsére nem sok az olyan magaslat, mely egész a Tisza kanyarúlatáig érjen, a hol a hullámcsapás neki fekszik. A községek, városok küljebb épültek a Tiszától, néhol két-három mérföldnyi távolban, hol az elmosatás veszedelme elől nagyobb biztosságban hitték magokat.

Alább az egymástól távol álló városok, községek között széles, lapos mederben kanyarog a Tisza, mint valami szerény víz-ér, melyet látszólag bárhol átlábolhatni s aszályos száraz nyarakon az ember szinte csodálkozik, hogy föl nem iszsza vizét a szomjú talaj. Erős havazású telek után, midőn a hegyekben és völgyeikben ölnyi magasra gyülemlett meg a hó s meleg szelek, meleg esők hirtelen olvadásnak indítják tavaszszal: akkor kezd rettenetessé válni ez az oly ártatlannak látszó vízfolyás. A hótömegek olvadt leve, vize egy időben, egyszerre indúl meg a hegyekből lefelé, útját még megrövidítik és sebesebbé teszik az átvágások, melyeket a felső Tiszán kezdett meg a szabályozás, és a mint kiérnek a síkságra, szemmel láthatólag kezdik megtölteni a sekély medret, mely csakhamar színig telik gazos, iszapos vízzel, aztán nő, egyre nő, mind többet és többet hódítva el az ártérből, s midőn azt is elborították: nem állnak meg csak a védőgátak lábainál.

Hiszen, ha ott aztán megállanának! De a víztömeg ott is egyre nő és dagad. A part alján ott a vízmérő léczek, melyek a víznek a normális színtáj, a 0 pont fölötti magasságát mutatják. Egy-két méternyit ha elnyel is a víz a mérczéből, a gát-védelem a bajnak ilyenkor még oda sem néz. Még szereti, ha „lábvizet” kapnak a gátjai, annál szilárdabbak lesznek, ha a megázás után jobban leülepedtek.

De a haragvó Tisza az Alföldnek nem mindig szivességeket tenni jő. Mikor még szabad ura volt az egész völgynek s elterűlhetett, a merre s a meddig neki tetszett: termékenyítő iszapot hagyott maga után s a halaknak képzelhetetlen gazdagságával tért vissza medrébe. Most, hogy határok közé kezdi szorítani az emberi alkotás: ő is kisebb-nagyobb erővel évről-évre megindítja ostromát ez alkotások ellen, s oly harcz keletkezik kettejök között, mely az anyagi és szellemi erőnek ép oly megfeszítésével, ép olyan áldozattal és veszedelemmel jár, mint az igazi háború.

A védő gátak magasságát mindig a helyi színtáj fekvésének körűlményei határozzák meg. Az úgy nevezett „természetes magaslatokon”, vagyis oly emelkedéseken, melyeket még soha nem öntött el a Tisza vize, fölösleges volna gátakat építeni. E magaslatoknak, melyek a legtöbbször az egyes védekezési területeknek is a természetes határai, az oldalaihoz „kötik be” a gátakat, melyeknek koronamagassága mindenütt ugyanazon színvonalban halad, egész magasságuk azonban az alapjokúl szolgáló talaj magasságához képest változó. A hol ez utóbbi emelkedettebb, ott a gáttest alacsonyabb s a körűlményekhez képest gyengébb is lehet. De a mély helyeken, melyek különben természetes kapui lennének a Tisza áradatának, a védő gátak a khinai faléhoz fogható arányokat vesznek föl. A gátak építésénél lépcsőzetes rétegekben hordják föl a földet s azt erősen ledöngölik, sőt újabban lovakkal tiportatják, mely utóbbi eljárás mellett a töltés rétegei jobban összeállanak, inkább együvé tapadnak. Víz felőli, meredeken lejtős oldaluk, a „rézsű”, mélyen nyúlik alá; a gát fölűl, vagyis a „korona szélességében”, néhol akkora, hogy rajta két szénás szekér kényelmesen kitérhet egymásnak, de rendszerint legalább is három méter. A töltés ellenkező oldala menedékesebb a külső rézsűnél, s a hol a gátnak különösen erős ostromot kell kiállania, ott még széles, tágas hátú földhányás is erősíti lábát, a „padka”, mely terrasz-alakban vonúl a töltés hosszában.

Erős hullámveréseknek kitett helyeken, különösen ott, a hol több mérföld szélességű hullámtér terűl, melynek vizét messziről korbácsolhatja a vihar a partok felé, a gátak rézsűjét újabban burkolatokkal is ellátják s e czélra czementbe rakott erős téglákat, aszfalt-réteget, stb. használnak, fölűl féltéglányira kiálló párkánynyal, mely a fölcsapó hullámok fölfogására és megtörésére való. A rézsű elébe a legtöbb helyütt fűzeseket ültetnek, melyek szintén a hullámverés ellen tesznek megbecsűlhetetlen szolgálatot. Ugyane czélra szolgál a gát tövébe lerakodott sok giz-gaz, mely szintén fölötte hatásos védő eszköz nagy habverés idején.

Máskülönben a gátak fűvel, luczernával vannak benövesztve s rendes kaszálókúl szolgálnak, míg belső oldaluk alján némely helyen gyümölcs- és más fák ültetésével tesznek kisérleteket.

A gátak egész mentében bizonyos távolságban föl vannak halmozva a védekezésre szolgáló eszközök és anyagok s nagy rendes halmokba rakva és megszámozva feküsznek a karók, nád- és rőzsekötegek, téglák, a szalma s még tartalék-földhalmok is, mert áradás esetén épen száraz földet legnehezebb kellő mennyiségben előkeríteni. A védekezési háború táborhelyei s egyúttal szertárai azonban az őrházak, melyek a gátak belső aljában egymástól nem egészen egy mérföldnyire vannak elhelyezve s igen csinos telepek. Minden ily őrházban van az őr rendes lakószobáján, konyháján, éléskamráján kivűl két-három hivatali szoba, melyek védelem esetén mind megannyi hadiszállásúl szolgálnak. Az őrházon kivűl ott vannak a szertári épületek, tele rakva mindenféle védekezési szerszámmal, „kengyeles” és egyszerű ásókkal, kapákkal, csákányokkal, földhányó lapátokkal, karóverő furkókkal és bakokkal, földhordó taligákkal, kötelekkel, szurok- és petroleumlámpákkal, kézi lámpásokkal, stb., úgy, hogy azokkal bármely pillanatban föl lehet szerelni egy-egy védekező kis hadsereget; míg künn födött színek alatt, vagy csak szabadon különböző nagyságú karók, deszkák, „palincsok”, rőzse-, szalma- és polyva-kazlak állanak. Ez őrházaknak „békesség” idején fölötte megnyerő idylli jelleget kölcsönöznek az üdén zöldelő lombos fák, melyek közé az egyes helyiségek építvék s a baromfi mindenféle nemének, tyúknak, pulykáknak, kacsáknak, libáknak kodácsoló, hápogó, gágogó falkái, melyek meglepő szép példányokban s messzire fehérlő csapatokban legelésznek a buja fűben s vonúlnak nagy méltóságosan a Tisza vagy kiömlései vizére százával, ezrivel. A kis virágos és zöldséges kert, a kocza a malaczokkal, az istállóban két ló s nehány tehén szintén elmaradhatatlan tartozékai az ilyen gát-őri telepnek. Ha a sok mérföld hosszaságban elvonúló hatalmas gátak mentén meglátjuk az előrelátás által gondosan fölhalmozott mentési és védekezési eszközöknek e nagy tömegét: szinte lehetetlennek képzeljük, hogy az emberi erő a bősz elemmel vívandó harczából minden körűlmények között ne győzedelmesen kerűljön elő, föltéve, hogy a védekezési anyaghoz szükséges erő is megteszi a magáét.

Az pedig megteszi. A Tiszavölgy népét a víz elleni háborúhoz hozzá nevelte már a századok óta tartó küzdelem, melyet lételéért itt vívni kénytelen. Csodával határos az az erőfeszítés, a melyet a vízjárta Alföld népe az áradat elleni védekezésben ki bír fejteni. Ha a veszedelem fenyegetővé válik, mint a méhraj, úgy lepik el az emberek a máskor oly csendes gátakat. Szervezett csoportokra oszlanak, melyeknek mindenike külön föladatot teljesít, mint a háborúban a különböző fegyvernemek. Van itt gyalogság, van lovasság, van szekerészet, sőt még hajóraj is, mert itt vízen és szárazon történik a hadviselés. Egyik csapat ásókkal, kapákkal fegyverkezve vonúl a kijelölt pontra, utánok a taligások csapatja a szerszámokkal; a másik karót, rőzsét, anyagszert fuvaroz; lovas legények hordják szélylyel a parancsokat a fő hadiszállásról, mely előtt egész tábori élet nyüzsög. Látni kell azt a munkát, mely itt lázas sietséggel ilyenkor végbe megy! A nehéz földmunkához hozzá törődött nép bámúlatosan dolgozik. Lazább talaj lakója az ásót is alig birná beletaszítani abba a keményen összeálló fekete földbe, melyből a tiszamenti kubikos öt-hat kilogramm sulyú darabokat a legnagyobb könnyűséggel emel ki, hogy talicskájára rakva, fölgurítsa a gáttetőre a meredek lejtőn.

Azok a védő töltések, melyekhez képest az avarok híres „győrei” csupán gyermekjátékok lehettek, egész külön néposztályt teremtettek, melynek kenyérkeresete épen e földsánczok építésében állott s áll még jelenleg is. Ezek az úgy nevezett kubikosok. Jó részük földmívelő kisebb gazda, zsellér és napszámos, a kinek másnemű foglalkozása is földmunkából áll, melybe tehát úgy bele van gyakorolva, mint más nép talán sehol a föld kerekségén. Mihelyt a tavaszi vetés ideje bevégződött, fölkerekednek és fölkeresik azokat a helyeket, a hol munkát kaphatnak a Tisza, a Körösök, a Béga, a Temes mentén, hol nem ritkán két-három ezer ilyen kubikos dolgozik, több mérföld hosszaságra lepvén el a gátvonalat.

Érdekes látni, – olvassuk egy leírásban, – mint mennek az országúton egyik a másik után talicskájukkal, melyen minden szükségest magukkal visznek. Van azon gyékény, jó meleg birkabőrös bunda, ásó, bogrács, fejsze, némi fehérruha, útra való élelem és egy-egy nagy kulacs. Mihelyt megérkeztek rendeltetésük helyére, mindenik külön kunyhót épít magának félig a földben, félig a fölött; a tetőt galyakkal és gyeppel rakják ki. Munkába rendszerint páronként állanak, vagyis egy-egy darab töltést ketten vállalnak el. A kubikos csak a saját szerszámjával dolgozik, melyre mindig kiváló gondot fordít; az ásó könnyű, fogantyúval van ellátva és folytonosan élesen tartva, mely czélra reszelőt használnak; „erősebb kötésű” kubikosnak még „kengyel” is van az ásóján, hogy annál mélyebbre taszíthassa bele a földbe; a talicska hasonlólag könnyű, de jó mély és nagy térfogatú s annyira megrakják, hogy az ily munkához hozzá nem szokott két napszámosnak is elég volna fölemelni. A második munkás a talicskázásnál az által segít, hogy azt elől kötéllel húzza, kivált ott, hol a töltésre egyszerre meredeken kell föltolni. E második munkást tréfásan „csikó”-nak is nevezik. S daczára annak, hogy valamennyi munka között az ily földmunka a legnehezebb, mégis kedvvel és víg kedélylyel dolgoznak. Ének, tréfálódzás és ingerkedés között telik el az idő.

Valóban érdekes, a mint a feltűrt, lobogó vászonruha alatt, a római athlétákéival vetekedő izmok és erek erőlködés közben megfeszűlnek, kidagadnak. És bámulandó az a rugékonyság és könnyűség, melylyel a földet a legmagasabb töltésre föltolják s a talicskát is megtöltik. A kubikos nem napszámra, hanem csak köbmennyiségre, vagyis kubikszámra dolgozik; innét vették nevüket. A nagy forróság alatt nem dolgoznak, hanem alszanak; inkább reggeli két-három órakor kezdik a munkát és folytatják délelőtti 10-ig, ekkor délután 4-ig pihennek s újra hozzá fognak és csak a késő éjszaka vet a munkának véget.

Hogy az ily roppant erős munkához folyton meg legyen a kellő erő, természetesen jól és rendesen kell táplálkozniok; mit nem is tagadnak meg maguktól. Szalonna, pörkölt és paprikás, melyet szabad tűznél maguk készítenek el bográcsukban és hozzá bor és kenyér a rendes táplálékuk. Vasárnaponként szétnéznek a szomszéd községekben s bárányt, malaczot, kenyeret, bort és pálinkát szereznek be maguknak az egész hétre.

Minden nagyobb vállalatnál a fő vállalkozó köteles barakkot is fölállítani, melyben a húst, élelmiszereket, bort és pálinkát előre megszabott áron mérik. A magyar kubikos azonban csak a legszükségesebbet veszi ott, a többit inkább a falukban szerzi be. Mivel a munka kifizetése jobbára csak havonként történik, azért pénz helyett a vállalkozók időközben utalványokkal, apró czédulákkal fizetik a kubikosokat, melyeket elneveztek „Jancsi bankó”-nak; ezeket a barakkos készpénz gyanánt s teljes értékben tartozik elfogadni.

A magyar kubikosok általán igen józanúl élnek és szerzeményüket időről-időre haza küldik. A jó kubikosnak rendes életmódot kell folytatnia, mert különben a folytonos erőfeszítést nem birja ki. A legjobb kubikosokat Szeged, Dorozsma, Szentes, Szeghalom, Titel, Hadház és általán Csongrád, Békés meg a szomszédos tiszai megyék szolgáltatják. Az alföldi kubikos krajczárig ki tudja számítani napi keresményét és addig nem pihen le, míg a maga elé kitűzött részt el nem végezte. A hét végén keresményét oly pontossággal mondja meg, hogy a mérnök sem tehetné különben.

Este, fényes holdvilágnál regényesek az ily munkás-telepek. Alig néhány száz lépésnyire a lassú folyó kanyarog, visszatükrözve a parti panorámát; a kunyhók előtt lobogó tűz mellett sistereg a bográcsban a paprikás, melynek ínycsiklandó szaga jó kedvre hevíti a körűlötte heverésző legényeket, s ének és víg kaczaj közt várják annak elkészűltét. Egy-kettő hű házőrző ebét is elhozta s az ilyenkor kiváló érdeklődéssel szorgoskodik a bogrács körűl, a kunyhónak hol egyik, hol másik oldaláról igyekezvén azt minél jobban megközelíteni; majd hátulsó lábaira ágaskodik és fürgén tekint ide-oda, tudva, hogy neki is kijár a maga rendes osztályrésze legalább is csontok alakjában. Egyik-másik elhozta furulyáját, cziteráját és az ily kunyhó körűl mindig népesebb, zajosabb a társaság. Asszony, gyermek csak elvétve látható, nemkülönben idősebb emberek; legényekből és fiatal házasemberekből áll a telep lakossága majdnem kivétel nélkűl.

Az alföldi kubikosok nem csak folyó-menti gátakon vagy folyóátmetszéseken dolgoznak, hanem vasúti töltéseken és egyéb árkolásokon is. Újabban egyes vállalkozók Szerbiába, sőt Németországba is kiviszik őket, mert az kétségtelen, hogy ily jó és ügyes földmunkásokat talán sehol a föld hátán nem lehet találni.

Ezeknek a kubikosoknak a keze munkája emelte azokat a töltéseket, melyeknek hivatása ma már nem csupán az, hogy a kiöntött folyók vizének szerfölötti elterjedését gátolják, hanem főleg az, hogy a néha több méter magasságban oldaluknak támaszkodó roppant víztömeg nyomásának is ellent álljanak. De mikor ez a víztömeg megérkezik, mikor az öblözetek, ezek a több mérföldnyi körületű természetes medenczék színig telnek, s mikor innen a gátakon a belvizek is fölfakadnak s víz alá borítják a rétségeket, a mélyebb fekvésű helyeket: akkor megindúl a háború, melynek győzedelmes viselésére sem a kubikosok, sem a társulatok ereje nem elég, ki kell rendelni a közerőt, a melyben aztán minden kezét-lábát biró ember benne foglaltatik.

Csendes időben, bármily magas a víz, hideg vérrel tudnak vele megküzdeni. A hol oly magasra hág, hogy már-már túlcsap a gát koronáján, ott úgy nevezett nyúlgátat hevenyésznek friss hordású földből, melyet furkókkal megdöngölnek s elébe vert karósorral erősítenek. A hol a gáttestet megfúrta a vakand, az ürge, a poczok úgy, hogy azon keresztűl a víz a gát túlsó oldalán forrás gyanánt bugyog s a gátat eláztatással, átszakítással fenyegeti: ott mindig akad vállalkozó, a ki kezébe egy szalmacsutakot ragadva, a folyó felől a víz alá merűl, ötször, hatszor is, a míg végre ráakadt a nyílásra, melyet a szalmával csakhamar betöm. A hol a gát gyengének mutatkozik, a hol földje lazúl, inogni, süppedni kezd, valamint ott is, a hol lazább, nyirkosabb vagy épen süppedékes talajon áll s attól lehet tartani, hogy az oldalának feszűlő roppant víznyomás száz-kétszáz ölnyi hosszúságban egyszer csak megmozdítja, hátrább tolja s talán föl is fordítja: ott hatalmas karósort vernek a gát elé, néha hónaljig is vízben gázolva, erősen lefurkózzák, bakokkal vagy czölöpverő gépekkel beverik, vastag deszkákat fektetnek hosszában a karó mellé, a gát és a karósövény közti részbe aztán földet ontanak. A hol a víz sodra a karózás daczára is olyan, hogy fölmossa s elhordja a belé ontott földet, vagy a hol a gát lábánál a víz mélysége akkora, hogy a karózás nem sikerűl: az olyan helyekre földes zsákokat hánynak egymás tetejébe s a karózást, a hol van, befonják náddal, rőzsével vagy fűzfavesszővel és gazzal tömik tele.

Megesik néha, hogy a külsőleg teljesen épnek látszó gát alatt lazúl föl a talaj, a víz nyomása megmozdítja a folyó felől s a gát lábánál a túlsó felén, mintha óriási vakondokok egész serege túrna, kezd a föld kifelé forrni s lávaként előtörni a sáros iszap. Homokos alapra épűlt gátrészeknél nem ritka eset az, hogy a föld el kezd „folyni” a gát alatt. Így történt ez a nem rég összeomlott kis-tiszai zsilipnél is, a hol az építmény alatt „szaladt meg” a homok. Ezek a víznek a legalattomosabb támadásai, valóságos aknamunka, melynek hatásától összeroppan és leomlik az alámosott gáttest s kaput nyit az áradatnak. Az ily veszedelmes helyeken „kaliczkákat” vagy épen tartalékgátakat vernek a gát hátsó oldalába is, míg máskülönben minden földtöltés rendszerint a gát elébe, a folyam felőli oldalán történik. A kaliczkák erős karókerítések, földdel, gazzal, szalmával, náddal tömve, melyek ily helyeken a fölbugyogó földturásokat fölfogják s a „csuszamlásnak” a gát lábjában útját állják. Ily csúszamlások helyén s általában az oly helyeken, a hol hirtelen gátszakadástól tartanak, a veszélyeztetett pont elé egész hajókat állítanak, melyek tele vannak rakva néha több száz, sőt ezer köbméternyi földdel és földes zsákokkal, s arra várnak, hogy szükség esetén mindenestűl alásülyesztessenek.

Általában a földhordással van a legnagyobb baj, mert azt nem lehet a töltés aljából szedni, minthogy az a gáttestet gyengítené; az ártér természetesen tele van vízzel, de a gát melletti mentett terület is többnyire mélyen esvén, áradás esetén rendesen azt is fakadó vagy átszivárgó víz borítja több lábnyi magasan. Magának a töltésnek vékony szalagját kivéve, mely úgy vonúl az ártér és a belvizek két tengere között, mintha ekével húztak volna a két csillogó víztükör határán egy fekete mesgyét: nincs a közelben föld sehol. A földet tehát többnyire távol eső magaslatokról, néha a folyó tulsó partjáról több órányi messzeségből hajókon kell szállítani.

E hajók többnyire lapos fenekű s nagyon különböző térfogatú és alakú járóművek, az öblös csolnaktól a sekély járatú dereglyékig. A kisebbeket izmos karú evezősök hajtják, míg a nagyobbak elé vontató gőzhajókat fognak. Nem csekély szerep jut a föld és egyéb védekezési anyag szállításánál a pontonoknak, melyeket könnyűségük, tágas öblük s a szükség szerint egybe-másba kapcsolható vagy szétszedhető szerkezetük kiválóan alkalmasakká tesz a védekezési munkáknál, különösen ahhoz értő, gyakorlott kezekben, minő a katonáké.

Mert tudni kell, hogy nagyobb szabású védekezési munka alig képzelhető katonai segítség nélkűl. A katonai parancsnokságok a polgári hatóságok megkeresésére mindig a legnagyobb készséggel bocsátják rendelkezésre az árkász- és hidász-csapatokat, melyek műszakilag képzett tisztjeik alatt valóságos lelkesedéssel és önfeláldozással fáradoznak a polgárok vagyonának megmentésén, elfoglalják a legveszélyesebb pontokat s fegyelmezettségükkel, rendszeres munkájukkal serkentő példát szolgáltatnak a többi védekezőnek is, megosztozván velök hűségesen mind azon fáradalmakban és nehézségekben, melyek az ily küzdelmektől elválaszthatatlanok.

Mind e nehézségek mellett is sikerbe vetett bizodalommal, sőt bizonyos hidegvérrel, fáradhatatlanúl foly a védekezés, a míg csak maga a víz ellen kell küzdeni. Nagyobb a baj ellenben, ha a vízhez még a szél is társúl szegődik. A tengerhez hasonló ártér ilyenkor megmozdúl, hánykódik és hullámokat dagaszt, melyeket mérföldnyi távolságból hajt maga előtt az orkán egyenest a töltésnek, annak az oldalához vágja, onnan fölkapja s a töltés koronáján átveti. Egy-egy ily rohanó hullám embert, lovat, anyagszert s mindent lever, a mit a gáton talál s a gát túlsó oldalán sodorja alá. A gát koronájából egész darabokat kiharap s ott el kezd folyni az áradat valóságos zuhatagokban. Hideg szélvihar, folyton csapkodó hullámzápor között vergődnek az emberek, legtöbbször térdig gázolva a sárban igyekeznek megmaradni a tetőn s mellett feszíteni a veszedelemnek. Akárhányszor veri le a lábukról, újra neki indúlnak és küzdenek kétségbeesetten. Nappal is szörnyű az ilyen küzdelem, hát még éj idején, a mikor, ha a vihar nem, akkor a házmagasságnyira fölcsapó hullámok oltják ki a fáklyákat. A szél üvöltéséhez, a habok loccsanásába az emberek kiabálása vegyűl, közben döngenek a furkók a karók fejein és hangzik a vízbe dobott földes zsákok sűrű csobbanása!

És az ily küzdelem legtöbbször hetekig tart! A krónika inkább csak a tragikus lefolyású küzdelmeket jegyzi föl részletesebben, azokat, a melyekben a pusztító elemé lett a diadal; míg azok fölött, a melyekben az emberi ész, erő, kitartás és önfeláldozás lett a győzedelmes, napirendre tér. Pedig hány példáját jegyezhetné föl a hősiességnek, a csodálatos bárorságnak a békés foglalkozások ez egyszerű katonáinak ily küzdelmeiből!