Panyola határát a Szamos és a Tisza között még a Túr-folyó is szeli,rajta egy új és régebbi fahíd. A Tisza balpartján, a Szamosszögben 1928-ig nem volt védgát, azért a falu áradások ellen körgátakkal védekezett, melyek ma is láthatók (Ragya-árka, Kismező-árka) a Szamos védgátjához csatlakozva. 1912-ben a Szamos árja behatolt a községbe s mint egy edényt, megtöltötte. A falusiak a gát átvágásával segítettek helyzetükön. A pusztító árvizet a paticsfalu házak élték túl. A padlásra menekült családok ilyenkor veszik hasznát annak a körülménynek, hogy a padlásfeljáró az utca felől van. Árvízkor onnan lehet figyelemmel kísérni az eseményeket, a híreket, mentési munkálatokat, a víz viselkedését. Ezzel magyarázom az utcafelőli padfeljárót a tornáccal.

 4 A holtágakkal és morotvákkal (halvány) övezett tiszakertek, szög-ek, melyek rendszerint révészkedő csőszök felügyelete alatt a falvak gyümölcsösei, tűzigallyat szolgáltató erdői, vasárnapi üdülőhelyei: az Alföld legkiesebb. legszebb pontjai. Mivel ártéri területek, buja növényzetük, gazdag állatviláguk, pormentes levegőjük van. Sátorozni szerető tudósnak, művésznek, turistának, természetszerető nyaralónak, aki valódi pihenésre és csendre vágyik, a legkitűnőbb üdülőhelyek. Fürdésre, csónakázásra, horgászatra alkalmas folyó- és állóvizükkel előnyben vannak a hegyi tájakkal szemben. Mindezeknek a lehetőségeknek a kiaknázatlan volta önmagunk kevésre becsülésében rejlik.

Kutatásaim a Szamos mentén és a panyolai Tiszaparton. A VII. ásatás ismertetése. Klny. a ,,Szatmár és Bereg” c. lap 1937. évfolyamából.

6 Ezek a képek először megjelentek „Előtanulmányok etc.” c. id. füzetben, pontos szerkezeti felvételek alapján.

7 Az V. ásatás eredményét három képpel ismertetem a Déri Múzeum 1934-es Évkönyve 63–67. oldalain. Debrecen,,, 1936. Városi Nyomda.

8 A magyar régészek a legújabb időkig olyan lelőhelyekkel, melyeknek kora a honfoglaláson túl nyúlott, alig törődtek. Az elpusztult középkori faluhelyekből is a templomalap és a környező sírok érdekeltek bennünket, azontúl semmi. Ma már – igen helyesen – egyre nagyobb az érdeklődés a középkori és a török időkbeli elpusztult magyar falvak földben rejlő tárgyi emlékei iránt. Hogy mennyi érték, megbecsülhetetlen kultúrkincs rejlik a hajdani magyar falvak romjaiban, bizonyság reá dr. Szabó Kálmán kecskeméti múzeumigazgató igen becses dolgozata: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Budapest; 1938. A Magyar Nemz. Múzeum Művelődéstörténeti kiadványai, III.

9 Megörökítésre tartom érdemesnek, hogy ebben az esztendőben Panyolán igen nagy szilvatermés volt. Aug. 26-án Szarka Boldizsár református lelkész kíséretében a Túr partján berendezett lekvárfőző telepet megtekintettem, s arról több fényképet készítettem. Nagy kosarakban, szekérrel szállítják ide a „nem tudom szilvát”, melyet rúddal vernek le a fájáról. Lemázsálják és nagy deszkatartályokba öntik. A szilvát kádakban a Túrból merített vízzel mossák meg és akkor katlanba rakják. Mikor félig megfő, megfelelő lyukakkal ellátott pléhfenekű edényekbe öntik, melyben kavarással kimagolják. A magtalanított szilvahúst az üstök egész sorában öregre főzik és a kész lekvárt faládákba rakják. Egy ilyen faládában 70 kg. lekvár van. Ezt a munkát fedett deszkabódé alatt főleg a fiatalság végzi. Vidám munka. Mindenki csupa lekvár. Panyola derék magyar népe boldog volt abban az esztendőben, mert olyan szilvatermés már régen volt. Szerintük a „nem tudom szilvá”-ból van a legjobb, legédesebb lekvár. A bercencei szilva esőben kicsattogzik. Egy közepes termőfa megadott 100 kg. szilvát, melynek ára akkor 8-9 Ρ volt.

10 A VI. ásatás idején figyeltem meg és írtam le a tiszai süllőhalászatot. Id. Szőke Sándor gulácsi halász fiával többízben szemem láttára rakta le és szedte fel horgait szép eredménnyel. Bő jegyzeteim, rajzaim és fényképfelvételeim alapján erről külön dolgozatom van készülőben.

 11 Végtelenül érdekes a szabad természetben tartózkodó egyszerű emberekkel huzamosabban együtt élni, ahogy erre nekem panyolai ásatásaim módot adnak. Ketten-hárman magunkra maradva a Tisza parton, az időjárásnak kiszolgáltatva, valósággal az ősember világát éljük. Ez pedig két pontban csúcsosodik ki: az egyik az élelmezés gondja, a másik a biztonság ébersége a mindig égő tűzhely mellett. Különösen éjjel, de nappal is, minden nesz, hang, mozdulat, fény, szag és általában minden érzéki észrevétel fokozottabb intenzitással hat idegrendszerünkre és a gondolkodás alapformái révén minden érzékelést elsősorban személyes biztonságunk szempontjából ítélünk meg s aszerint következtetünk. Hányszor szemtanúja voltam, hogy valaki feltűnt a szemhatáron és embereim szemügyre véve addig nem nyugodtak, míg meg nem állapították, hogy ki az? Ha ez sikerült, megállapították azt is, hogy van-e ott keresnivalója vagy nincs? Jóban töri-e a fejét vagy nem? Mindezt elbírálva tartották tovább szemmel, avagy nem törődtek vele. Hogy a fátlan alföldi síkhoz szokott magyar nem szereti az erdőt, az a legtermészetesebb jelenség s más népeknél is megtaláljuk az erdőgyűlöletet, így pl. a síkföldi eszkimó az erdőt az ellenség sötét búvóhelyének tekinti s abban nem telepedik meg. Szépen írja le K. Leden, Kjuvatin jégmezői c. könyvének ,,A fák határánál” c. fejezetében az eszkimók viselkedését az erdővel szemben.

12 Az ásatások eredményeit együttesen feltüntető nagy helyszínrajzot az ásatásokról szóló főmunkában fogjuk közölni s u. o. fogjuk adni a részletesebb szakszerű ismertetést. Még többévi kutatásra van 58 szükség, hogy az egymásután sorakozó feltárt területsávok világos áttekintést nyújthassanak a helyzetről és az egyes alkatrészek összefüggéséről. Felemlítem ezen a helyen, hogy hasonló jellegű, de korban régebbi lelet került elő Lengyelországban, Poznantól E.-ra kb. 80 km.-re fekvő Biskupinban, egy tóba nyúló félszigeten. A vaskorszak első feléből (Kr. előtt 700-400) származó fából épült vár és lakott, utcákkal ellátott telep feltárását Kostrzewski professzor vezeti. A védőfal itt is fából és földből épült, mint Panyolán, de más technikával. Míg a panyolai építményt 6-7 méter vastag földréteg borítja, a biskupini mindjárt a felszín alatt fekszik. A megtartásra a lengyelek sem gondolnak. Ők a feltárt részeket megfigyelés után újra betemetik, a p any ólait azonban felszedjük, mert különben a Tisza vinné el a legközelebbi áradáskor. A biskupini ásatásokról szemléltető előadást tartott Budapesten és Debrecenben dr. Antoniewicz Wlodzimierz, a varsói egyetem rektora 1938 május 19-én, amikor a panyolai építményre a figyelmét külön is felhívtam. Magyarul ismerteti Kovács Mária: Fából épített Pompei Lengyelországban. Búvár, 1936 II. évf. 841–844. oldalakon, öt képpel. – Rövid francia-, angol- és németnyelvű képes ismertetőt adott ki róla a poznani Egyetem: Biskupin. Eine Moorfestung der frühen Eisenzeit címmel. Az ásatást vezető Kostrzewski prof. a Déri Múzeum Evkönyveit cserében kapja. Az 1932-esben látható, első panyolai fényképfelvételeket ismernie kellett, amikor az 1933-ban felfedezett biskupini telep próbaásatását 1934-ben megkezdte. A leletkörülmények egybevetése szempontjából az újabb szakirodalomból felemlítem, Wilhelm Petzsch: Ein spätslawisches Haus am Fusse des Burgwalles von Gutzkow in Vorpommern c. dolgozatát négy táblával. Altschlesien, 1934. Band. 5. Breslau. (Seger-emlékkönyv) 326–331. oldalakon.

13 Naplóimat rendes gépírásra fogom áttenni, hogy azok kiadatlanul is a kutatók rendelkezésére álljanak. Gyorsírás nélkül jó és teljesen megbízható részletes naplót nem lehet írni. A gyors lejegyzés nem zavarja sem az elbeszélőt, sem a munkát és ami legfontosabb a gondolkozás, az emlékezés folytonosságát. Sokszor az elbeszélő nem is tudja, hogy amit mond, azt szórói-szóra lejegyeztük. Vonaton, rázós szekéren, csónakon, munkaközben, étkezésnél a napló állandóan kéznél legyen zsinórra kötött ceruzával, hogy a lejegyzést egy pillanatra se halasszuk el, mert egyetlen érdekes szó, szólásmód is igen értékes lehet s ha emlékezetünkre bízzuk, csak feledés a vége. Minden nehézséget leküzdhetünk a gyorsírás ismeretével!

14 Elbúcsúzva Panyolától, az eddigi hét ásatás eredményeiből levont következtetésképpen e helyen is felhívom az olvasó figyelmét, hogy régi metszetek, okmányok, leírások alapján egész sorát ismerjük a XVI. és XVII. századból olyan alföldi erősségeknek, melyek azzal a módszerrel épültek, mint a panyolai. Ugyanis magyarok, törökök, egyaránt a kőnélküli Alföldön úgy építették a várfalakat, hogy két hatalmas, gerendákkal és cölöpökkel erősített sövényrekesz közé agyagos földet döngöltek 3–4 m. magasságban s 4-5 m. szélességben. A rőzsefonást kívülről sárral betapasztották. Ezért távolabbról úgy hatott, mintha gránitból épült volna. Lazatalajú, mocsaras helyen az ilyen nagysúlyú földfal lesüllyedne vagy oldalra dőlne. Ezt elkerülendő mocsaras helyen, hatalmas tölgyfatörzsekből, mesteri összeácsolással faltartó-talapzatot építettek. Ilyen döngöltfaltartó-talapzat – eddigi tudomásunk szerint – a panyolai tölgyfaépítmény, melyhez egyszeres palánk karósora csatlakozik és csak a következő ásatások fogják kideríteni, mennyire nyúlik még a föld alatt. A belső udvarból, magából az erősségből egyre több, a korra is világot derítő leletek kerülnek ki s így megvan a remény arra, hogy nemsokára tiszta és végleges képet alkothatunk erről a végtelenül érdekes lelőhelyről. Mivel senki sem 59 tudhatja, mi rejlik a föld alatt, feltevéseink sorát is ez a gondolat kérdőjelezi

15 Elindulás előtt való napot Panyola községben, Szarka Boldizsár református lelkész vendégszerető házában töltöttem. A gazdasági udvarhoz csatlakozó gyümölcsösének végén, mely a „kis mező”-re szolgál és ahova régi panyolai szokás szerint temetkeztek, még ma is áll egy papné sírján a fejfa. Ilyen kertekbe való temetkezést eddig csak Panyolán láttam. Megnéztem a szamosparti rév-kocsmát, a révet, hol egykoron kenderkötélen járt a hidas. Számos tájszót és szólásmódot gyűjtöttem. Máté Károly 80 éves panyolai magyar házában egy igen öreg élésládát mutatott. Kezefején hatalmas hólyagdaganat volt, rajta akácfalevél és a bábaasszony selyemcérnát húzott rajta keresztül. Máté szerint az ilyen daganatra jó a pokolfű és az acsalapú is. Utóbbiból mutatott, a Szamosparton szedte. – Máté Gusztáv és István (fl937) panyolai öregek még guggolva pihentek. Órákig el tudtak guggolni az utcai kiskapu előtt, vagy a ház tornácán.

16 Mire e sorok nyomdába kerültek, Piros Gábor már elköltözött az élők sorából. Elbeszéléseit, kiszólásait, pajkos és igen jellegzetes élményeit Naplóimban megörökítettem, s őt magát többször lefényképeztem. Típusa volt a józanészjárású tiszakerti révész-csőszöknek, annyi ember- és természetismerettel, hogy kár minden mondatért, mely lejegyezetlenül sírjába került. Furfangos eleven eszén csak az öreg Szőke Sándor, akkoron gulácsi mezőkerülő járt túl, mikor egyszer egy diófa odvából éjnek idején elszerkesztette tőle a féltveőrzött vadmézet. Leírását adtam a Déri Múzeum 1934-es Évkönyvének 101. és 102. oldalain. Piros G. azok közül való volt, akik lelkivilágukban még igen sok pogány elemet őriznek. Elbeszélései a „Zomok-kígyó”-ról, a szivárványról, a vakemberről és az aranybárányról, árvízi vadászatáról s hasonlókról, a természet erőinek gyakori megszemélyesítésével, erre mutatnak. Ebből a szempontból vetekszenek vele id. Szőke Sándor gulácsi halász és az én panyolai törzsfuvarosom, Bárányi Károly, ki falujának hírhedt alakja, akinek élete, gondolkozása, jelleme, tettei és tiszta pogány esze legalább is nyolc-tíz századdal ezelőtti állapotokra emlékeztetnek. A régi „tudósa-okról, akik megrontották az állatot, teljes meggyőződéssel beszél. A munkát nem szereti, de semmittevéssel a mezőn, folyóparton napokig elszemlélődne. Halászik, barkácsol, gyümölcsöt, gombát szed magának, de lováról sem feledkezik meg a máséból.” Amit megeszik az ember vagy állat, azt lehet!” A tűz mellett elüldögélne mindennap, különösen ha kolompér van benne. Valóságos ősemberféle, de minden bizonnyal középkori magyar.

17 Itt említem meg, hogy Kónya Péter gulácsi munkásom elbeszélése szerint Jándon, a régi Tiszameder partján áll egy öreg ház, melynek mestergerendájára ez van írva: „Bivéri kapitány Itt ment által a Tiszán.” Ez a Bivéri II. Rákóczi Ferenc kapitánya volt az elbeszélő szerint. Különben ezen a vidéken a nép szívében Rákóczi-kultusz él. Munkásaim sokszor emlegetik a „szegény bujdosót.” legendákat tudnak róla s a fentiekhez hasonló helyi vonatkozású hagyományokról nagy tisztelettel beszélgetnek. így említettek egy nagy körtefát, mely alatt tűzhelyet találtak. A hagyomány szerint Rákóczi ott pihent utoljára. Szabó János nevű halászának adta azt a helyet. Ε helyen említem meg, hogy Csokonai Vitéz Mihály híre-neve Szatmárba is eljutott. Piros Gábor panyolai ember elbeszélte, miképpen prédikált Csokonai a juhászoknak. Ezek még bort is ígértek neki és 60 mindent, amit a községben kap, csak prédikáljon. Csokonai így fejezte be beszédét: „Egy szóval paradicsom-alma (sic!) A juhásznak tanyája, Meri oda nem hallik A világnak lármája.” Legációban egyszer a pap leányainak udvarolván, megfeledkezett a prédikációról. A pap sürgetésére az utolsó percben indult, de tévedésből biblia helyett szakácskönyvet vitt magával a templomba. Éppen ott nyitotta fel, hol az ecetkészítés volt elmondva, de ő nem jött zavarba, abból is tudott prédikálni, „mert volt a fejében!”

18 A vidrát, ha víz alatt úszik, felszálló apró légbuborékok jelzik. A vidravadász a buborékok után csónakon követi a vidra útját, s a csónak orrában készen álló társa a levegőért felbukó állatot akár bottal, akár baltával fejbe vágja. Szőke Sándor elbeszélése. Ecsedi István dr. „Népies vadászat és vadfogás” c. dolgozatában ezt az adatot használta fel. Déri Múzeumi Jelentés, 1932.

19 Jeney Pál gyógyszerész barátom ezt az adatot saját maga beszélte el. – Hasonló rendeltetésű a „kígyókő”, mely a hályogot gyógyítja. Szőke szerint a kígyók összetömörülnek és egynek a farkára fújják a követ, mely később leesik. Ezért a féldió nagyságú kígyókő mindig lyukas és nyolc világoskék kígyószem van benne. Aki ezt a nyakában hordja, a hályog leesik a szeméről. Még a marhának is használ. (Nagyon valószínű, hogy a sárgaszemű kígyókő népvándorláskori gyöngy lehet.) Id. Szőke kígyóköve bejárta az egész Bereg vármegyét.

 20 Az Ószamos partján fekszenek Matolcs, Tunyog, Győrtelek, Géberjén, Fülpösdaróc, Fülrjös és Ököritó községek. Tunyognál és Győrteleknél megnéztem az Ószamost. Tavasszal könnyüjáratú halászcsónakon az egész Ószamost fel lehetne kutatni. Botanikusnak és ornithologusnak paradicsomként kínálkozó kutatóterület.

21 Mindezekről részletesen „Előtanulmányok a panyolai tölgyfaépítményhez” c. munkámban szólok „A régi magyar malomgát” c. fejezetben.

22 Előtanulmányok id. dolgozatom „Az ős cége a rekesztőhalászatban” c. fejezete foglalkozik röviden ezzel a kérdéssel is.

23 Még Szőke Sándor is fürdött többször, holott ismeretes a szólásmód: halásznak mosdani, kabátján gombnak lenni, nem szabad! Ehhez hasonló gyakorlati elvet hirdet ez: bolond ember, aki vizen a markába köp, tűz mellett gyufával gyújt a pipára!

 24 A régi vízimalmok hatalmas 100 χ 150 cm. átmérőjű, belül kivájt négy tölgyfatörzsön feküdtek. A tölgyfatörzseket felülről vájták ki, egy hosszanti nyíláson keresztül. Ezt később is nyitva hagyták, mert ha valami baja történt, szivárgás, lyukadás, belülről ki lehetett javítani. Ezeket a kivájt törzseket nevezték lombácnak. Négy tombácra keresztgerendákat tettek s ezekre épült a malomház. A malmok elpusztulásával a tombácokat kútbélésnek használták fel. Ilyen bödönbélésű kút a beregmegyei Gulácson még kettő van, az egyik Király Sámuelé, a másik Szabó Istváné. Mindkettő lefűrészelt végű tombácokkal készült, melyek tiszai malmokat tartottak. Varga Lajos gulácsi vízimolnár híres szigonyoshalász volt. Tombácos malmában Szőke gyermekkorában sok jó molnárpogácsát evett, melyet földdel telt ládán, forró hamuban sütöttek. Egyszer harmincad magával Ugornyáról (Vásarosnamennyal szemben) húztak fel egy vízimalmot a gulácsi Szilvásszegig. Hét napig vesződtek vele. Kalmár Lajos nevű gazdája 280 forintért vette. Szőke szemtanuja volt annak is, hogy Varga vízimolnár hogy szigonyozott meg egy nagy harcsát. Tiszavirágzáskor, azaz kérészjárás idején csónakon feleveztek Igonnyára (gulácsi határrész- 61 neve) és lassan ereszkedtek lefele a kérészrajok után. Egyszercsak észrevették, hogy több harcsa úszik felfelé, kapkodva a kérészeket. Szőke tartotta a kormányt, Varga pedig egy háromágú szigonnyal a hajó orrában állott. A szigony nyeléhez 30 m. hosszú kötél volt kötve, mely karikába szedve feküdt a csónak fenekén s a másik végét a csónak orrához, a vaskarikába erősítették. Varga molnár a csónakot ráhajttatta a legnagyobb harcsára, úgyhogy a szembejövő harcsa jobbfelől került. A hal ilyenkor el van „álmélkodva” s nem törődik a veszedelemmel, csak a finom csemegével. Varga szigonyával résen állva, engedte a harcsát maga mellett keveset elúszni és abban a pillanatban, kissé hátrafelé döfve, teljes erővel belevágta a szigonyt á nagy hal nyakába. A harcsa az elengedett szigonnyal menekült, a kötél utána bomlott és a hajót a halálosan sebzett szegény állat vontatta maga után. Ilyenkor a feszült kötél irányában kormányt kell tartani, míg a hal bírja. Ezúttal a harcsa valami nagy fekvő törzs alá került, mire a kötél rettenetesen megfeszült és a szigony kb. 1 y2 kiló hússal kiszakadt az állat testéből. Az ifjú Szőke megborzadt ekkor e kegyetlen és veszedelmes művelettől és félrevaló dolgára kéredzkedve, félelmében megszökött. Ehelyett egy előbbi kanyarodóhoz kellett volna menni és megvárni, mikor a kimúlt harcsát viszi a víz. így nevelődött pár évtizeddel ezelőtt a tiszai halász! Vad és nyers állati ösztön űzte, hajtotta az elemiét szerző embert, kinek ismertetett eljárása a legősibb halászati mód fennmaradását bizonyítja. Megemlítjük még, hogy a gulácsi vízimalom ezelőtt 35 esztendővel pusztult el. A molnár a malomkövet a Tiszába eresztette. Ma is ott fekszik, mint íratlan sírköve egy igen tökéletes népi alkotmánynak. Szőke Sándor azt állítja, hogy a téli jégzajok elől a tombácos malmokat szétszedték és biztos helyen tartották.

 25 Nagy Károly ny. erdőfőtanácsos szíves közlése. 26 Lásd bővebben a „Szatmár és Bereg” mátészalkai hetilap 1937 szeptember 19. és

26. számaiban megjelent „Kutatásaim a Szamos mentén stb.” c. beszámolómat! Különlenyomat is van a szerző tulajdonában. Rápolton vendégeink voltak: Széchenyi Ilonka, Balogh Magda, Hodászról két úrileány, Radeczky László, dr. Széchenyi Béla, Jeney György, Kerekes László és Kalmár Dániel rápolti református lelkész.

27 Idevonatkozólag részletes tájékoztatót ad „A méhkasalakú földbevájt üregek problémája” c, ősrégészeti tanulmányom, mely sok ábrával 1932-ben jelent meg.

28 Régészeti ásatásoknál erős zsákvászonból készült kisebb-nagyobb méretű zacskókat szoktam használni, melyek összehasonlíthatatlanul jobbak a papírcsomagolásnál, s mindenütt kéznél vannak. A zacskókhoz bádoglemezekre nyomott számok vannak, melyek bekötéskor a zacskó madzagára jönnek. Az anyagfeldolgozáskor ez a jelzés igen megfelelő, mert a számok szerint minden feljegyzés Naplóba jön s nem a papírcsomagra. Mindezeket kezdő-régészek számára közlöm.

29 A nép fantáziája minden régészeti ásatással Attila sírját, koporsóját hozza kapcsolatba, ami mutatja, hogy a nagy király emléke ma is elevenen él a nép lelkében. A panyolai ásatást pl. a környék lakossága el sem tudja másnak képzelni, mint a hún király temetkezési helyének.

30 A régi magyar átkelőhelyek feldolgozására, megírására még nem vállalkozott senki. A gázlók, az álló- és repülőhidak (komp) kezdetleges formái; ménesek- gulyák szabad átkelése, hadak, harcosok átúsztatása tömlők segítségével stb. igen érdekes fejezetei volnának egy ilyen dolgozatnak. Evlia Cselebi török történetíró többször leírja, hogy fegyvereit, ruháját tömlőre rakta, maga pedig két ló között, azok sörényébe kapaszkodva úsztatott át a folyón, ahogy azt a tatároktól látta. Régen szokásban volt a jószágot a repülőhídhoz vagy komphoz kötni és úgy átúsztatni. Fele vámot fizettek érte. Nyári vizén a nyájak 62 könnyen átúsztak a folyón, de a téli hideg vizén nem. Ilyenkor megvárták a folyó befagyását. Átkelő alkalmatosságok voltak a malomgátak és a hajó- vagy tombácos malmok is, tutajok mindenféle fajtái stb.

 31 Mikor Vámbéry Ármin a középázsiai Oxus-folyó vidékén járt, látta, hogy a nomád kirgiz-családok jöttek egymásután. Kb. 3 óráig tartózkodtak egy helyen s akkor mentek tovább. Kérdezősködésére az egyik kirgiz-asszony így magyarázta meg életmódjukat: „csak nem lehetünk olyan lusták, mint ti mollák és nem tölthetünk egy egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert íme a nap, a hold, a csillagok, a víz, az állatok, a madarak és a halak mind-mind mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!” Középázsiai utazás. Pest, 1873. 215. 1. Ugyancsak Vámbéry írja: A kirgiz és az özbég képes órákig ülni mozdulatlanul szűk sátrában, vagy a beláthatatlan terjedelmű sivatagon, mert míg az előbbiben a tekintetét a nemes takarók vagy szőnyegek már ezerszer is látott színein legelteti, addig az utóbbinál a futóhomok hullámalakúlag fodrozott felülete szokta őt gyönyörködtetni. Vázlatai Közép-Ázsiából. Pest, 1868. 259. 1. Ezek az idézetek szolgáljanak összehasonlításul és magyarázatul.

32 A magyar szépirodalomban nincsen annyira nyoma az egykori nádrengetegek poétikus szépségének, mint ahogy az várható volna. A legkedveltebb magyar írók egyike, Bársony István örökszépségű könyvei: Erdőn-mezőn, Magyar földön, Csend, Víg világ, A róna és az erdő, Magyar természeti és vadászati képek, A szabad ég alatt, Délibáb, Az én világom stb. adnak egy-egy fejezetben gyönyörű leírást a magyar tájakról és a nádasról is. Az északi csuvasok nagyon szép, költőies mítoszt alkottak a nádról és azt tartják, hogy az emberek az éneklést a nádtól tanulták. Nádasok mellett el-elhallgatták, hogy zizeg-susog a nád? Szerintök ezt mondja: ves-ves-ves. . . tsi-Dzi-Dzi... Mikor ezt a nádzizegést utánozni kezdték, akkor származott a dal. Mészáros Gyula: A csuvas ősvallás emlékei. I. köt. III. 1.

33 A Tiszaháton és a Szamosközön szinte pogány mitológiára emlékeztető naivsággal emlegetik a zomok-kígyót, mely elhordta egykor a jószágot. Panyolán – a hagyomány szerint ^- a Tiszakertben tanyázott kettő a mogyoróbokorban. Egy panyolai ember három kaszáló fiát meg is támadták, bár az apa óva intette őket, hogy oda ne menjenek Éppen hadonászva védték magukat, mikor Öreg apjuk arra ment. Ő csak megfenyegette a két kígyót s azok távoztak. Piros Gábor panyolai ember szerint az Ecsedi-lápon is garázdálkodott két zomok-kígyó. Ott is hordta a jószágot. Végül is elhatározták, hogy megölik. Körös-körül rájuk gyújtották a nádast. Az egyik kiszabadult, de a másik benne égett. Két mérföldre hallatszott az ordítása. – Szőke Sándor szerint (Gulács) a hetényi erdőben két fekete kígyó élt. Egy gulácsi ember az egyiket lelőtte (mert a zsírja köszvény ellen jó) s erre a másik feldühödve, a vadászt hazaűzte. Még a házat is körülcsúszkálta. Ezen a vidéken is azt tartják, hogy annak a kútnak van jó vize, amelyikben fehér kígyó van.

34 Szatmár vármegye fekvése, történeti és polgári esmérete. írta s kiadta: szirmai Szirmay Antal. I–II. rész. Budán, 1809–1810. 58 és 348 1.

 35 A csengeri református egyház kriptájának XVI–XVII. századból származó híres ékszerleleteit Csenger múltjának lelkes kutatója, Molnár József hajdúnánási tanár, majd Höllriegl József nemzeti múzeumi igazgató tárták fel. Höllriegl a leleteket kitűnő szakdolgozatban publikálta az Archaeologiai Értesítő 1934. (XLVIL) évf. 97–114. és 1936. (XLIX.) évf. 49–66. oldalain, 15 ábra, közöttük a templom alaprajza, kíséretében. A leletben volt 16 drb aranygyűrű, 2 pár arany karperec, 49 drb aranyboglár, melyeken az eddig ismert legrégibb aranybélyegeink vannak (mesterjegyek); ruha- és pártadíszek; 7 drb ezüstpártaöv aranyzárral; 3 drb ezüstlánc csüngővel; 1 db tollbokrétatartó ezüst- 63 bői, aranycsipke, főkötő és szoknya darabja; 5 drb XVI–XVII. századi ezüst- és aranypénz; 1 ezüstcsegely; 1 cápafog-amulett (ez az első, mely ősmagyar sírból származik) aranyozott ezüstfoglalatban; 3 szablya, melyet kettétörve tettek a halott mellé; aranylánc, aranykarperec férfi karjáról; címeres kardmarkolatkupak; Melith György síremlékének és a Melith-család címerének kőtöredékei; Prépostvári István kösíremlékének töredékei és a lófog, mely a lóáldozat szimbóluma volt a késő keresztyén korban, ahogy azt számos más lelet is bizonyítja.

36 Ez elpusztult templom alapjának feltárásáról nincs tudomásom. Csiszár Árpád ismeri a téglatörmelékes helyet. Feltárása annál inkább célszerű volna, merthiszen Csengernek egyháztörténeti szerepe az 1570 július 26-i református zsinat révén közismeretes. A híres Méliusz Péter itt szövegezte meg a csengeri hitvallást, az unitáriusok elleni küzdelmének végső eredményeképpen. Ezeknek a vajúdó éveknek végtelenül érdekes eseményeit legújabban dr. Révész Imre debreceni «gyetemi tanár dolgozta fel „Debrecen lelki válsága, 1561-1571” címmel. Ez a kiváló tanulmány a Század 1936. évf. 39-75. évf. 39-75. és 163-203. oldalain jelent meg. Lásd még Kiss Kálmán: A szatmári református egyházmegye c. régebbi művét (1878). Ennek kiegészítése: Varga Lajos: A szatmári ev. ref. egyházmegye 20 éves története 1875–1894. Szatmár, 1896.

37 A tatárfalvi templomot Henszlmann Imre kb. 1863-ban látogatta meg a szatmári püspök társaságában. Utjának leírását, illetve a tatárfalvi templom ismertetését közli ,,A szatmári püspöki megyének középkori építészeti régiségei” c. tanulmányában, amely az Archaeológiai Közlemények (1864. évf.) IV. köt. (127-157. oldalain) jelent meg. A templom korát a XV. század második felébe teszi. Alaprajzát nem közli. Henszlmann szerint ez az egyetlen téglaépület, melyen polychrom hatás utáni törekvés látszik a vörös és fekete téglák szabályos változásával. Főleg az ablakívekben tűnik fel. A hajóba nyíló ablakok szokatlanul az északi falban vannak.

38 Ez a kiváló munka 86 oldal terjedelemben nemcsak a madárvilágot tárgyalja, hanem adja a lápra vonatkozó szakirodalmat, foglalkozik a láp keletkezésével, földrajzi helyzetével, a környező községek települési viszonyaival, a láp növényzetével, sajátságaival és a lápszéli nép foglalkozásával. Végül a lecsapolás történetét is ismerteti.

39 Dr. Győrffy István egyetemi professzor szóbeli közlése alapján a magyar ló az Alföldön kipusztul, mert nemrég a magasabb termetű lóanyag kitenyésztése végett az összes ilyen méneket kiherélték. Zoológusaink ez elhamarkodott és meggondolatlan tett miatt most kutatnak utána túl a csonka haza határain. A faj fenntartása talán még sikerülni fog. A magyar lóval foglalkozó legújabb tanulmány Hankó Béla debreceni egyetemi tanár szakavatott tollából jelent meg ,,A magyar ló eredete” címmel. Debrecen, 1935. 24 1. Címe dacára a szorosabbb értelemben vett magyar lóval ebben a tanulmányban nem foglalkozik.

 40 Most, hogy e sorokat sajtó alá rendezem, eszembe jut a „Te vagy a legény Tyukodi pajtás!” kezdetű tábori dalnak 6. versszaka, mely így kesereg a labanc ellen: „Pusztítani jött, nem segítségre, – Hogy elfoglalja országunk végre; Álnoksággal nemzetünknek esküdt vesztére: De az Isten ráfordítja még ő fejére!” Ez a vágyszerű jóslat az ausztriai események folytán teljesültnek vehető, merthiszen Ausztria nincs többé.

41 Lásd dr. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok. Történeti anyag c. könyvét. Budapest, 1914. Sajnos, a második kötet a szerző korai halála miatt nem jelenhetett meg. Ez tárgyalta volna a szerke- 64 zetet, a molnárszerszámokat, kezelést stb. A Magyarság Néprajza c. négykötetes új mű részletekbe nem bocsátkozik, ellenben adja a szakirodalmat.

 42 A régebbi kínai tájképfestészetet Otto Fischer, Chinesische Landschaftsmalerei. München, 1921. c. mű tárgyalja, sok műmelléklettel. A japánok utolérhetetlen nagy mestere, Hokusai, akiről Perzynski-nek jelent meg könyve a Künstlermonographien c. sorozatban, több színes és nem színes képpel. Az ázsiai művészet anyateje után vágyva közeledik a Boromisza Tibor által alapított és vezetett Magyar Képírók Társasága, melynek működését mind az államnak, mind a társadalomnak messzemenő pártfogásban kellene részesíteni.

43 A vár ostromát feldolgozta Lukinich Imre dr.: Az északkeleti várháborúk történetéhez, 1561-65. c. tanulmányában. Hadtört. Közlem. 1913. évf. 383-4. és 584. lapokon.

KIR. KÖNYVTÄR – CARLSRUHE. Ez a helyzetkép mutatja, amint a három folyó: a Kraszna, a Szamos és a Tisza egyesül, egyik a másikba folyik, mutat még egy kis folyót, amelyiknek Panola a neve. A Szamos és a Tisza között egy védőmű építése van tervbevéve, ahonnan a két folyót védeni lehetne. A terep a Szamoson túl, ott, ahol Apáti fekszik, a szögletben, amelyikben a mű épülne és a Tisza mentén felfelé sokkal alacsonyabb, mint az innenső oldalon Olcsva mellett. Ha most a két folyóban, a Tiszában és a Szamosban a víztükör emelkedik és a folyók kiáradnak, a vidéket szerte-széjjel négy-hatlábnyi víz borítja. Van ezen a vidéken sok fa, meg egy nagy tölgyes, csupán azon a helyen, hova a művet tervezik, kevés fa van. Amidőn a vízállás magas és mindent elönt a víz, a tervezett sánchoz senki sem tud férni, legfeljebb kis csónakokon. így mindenkor bőven el kell látni élelemmel, lisztből nagy készletet kell tartani, mért malmot beleépíteni nem lehet. Arra vonatkozólag, hogy mekkora legyen a sánc, nincsen utasítás, a rendelkezés csak annyi, hogy magassága az áradás alkalmával fellépő legnagyobb vízállást elérje, hogy a mű tönkre ne menjen. Ez igen szép és jó volna, de igen nagyok lennének a költségek és az előrehaladás igen lassú lenne. Abból pedig igen nagy kellemetlenségek származnak, ha egy ilyen elkezdett munkát nem sikerül befejezni. Homokot és meszet Erdélyből Kővárból kell hozni, azt is meg kell gondolni, hogy állunk a többi építőanyaggal. Felteszem, hogy helyben sem meszet, sem követ, sem téglát nem lehet kapni, pedig állandó sáncot akarnak építeni, ezt kell és szükséges is megtenni. Ezért a mellékelt metszetben a felépítés helyett a következő eljárás van tervbevéve. Egymásmellett sűrűn tölgyfaoszlopokat verünk be, mögéjük jó pázsitot teszünk, a földet jól döngöljük, a karók hézagait pedig jól zöld mohával tömítjük. Bizonyos, hogyha ezt gondosan csinálják, a víz a műben kárt nem tehet. Az ellenpartot a mű körül mindenütt zártan kell építeni, hogy a jövőben az esetleges többszöri elöntés által az árok el ne iszaposodjék. A művet megszállhatja 50–100 ember, 2 csendőr, valamint 4 ágyú. A felépítéshez 6000 rajnai forint kell. A kb. 7000 akna földmunka, à 30 krajcár, 3500 frt, más kiadás is van még. Ezzel a sánccal szemben a part olyan magas, hogy azt a víz sohasem önti el. Én tehát ezen az oldalon is terveztem egy sáncot, mert úgy gondolom, ez biztosabb, mint a H-val jelzett, bizonyos azonban, hogy drágább is.

Kelt Kassa, 1673 március 11. Ssicha Lukács György.