Úton lenni együtt (Riport Bölcskei Gusztáv Püspök úrral)

Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg az embert, a családot, a közösséget, az egyházat és a világot azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé tételére.

– Bölcskei Gusztáv Püspök úr Szamoskéren született 1952-ben. Manapság mindenki városban látja meg a napvilágot.
– Otthon születtem a nagyszobában, a szamoskéri parókián. Volt a faluban egy bába, aki segédkezett. Nem volt semmiféle műszer vagy eszköz. A gyermek súlyának a megállapítása is úgy történt, hogy a bába megemelt, és azt mondta, ez úgy három kiló körül van. Ez a falu gyermekkorom meghatározó közege. Szamoskér akkor egy nagyon magabíró közösség volt. Édesapám ott volt református lelkipásztor, s én a hatodik gyermeke. A testvéreim városi „úrigyerekek”, mert ők Pesten születtek a Bethesda-kórházban, hiszen egy nagy ugrással ’49-ben jött Szamoskérre az édesapám.

– Politikai okból kellett elbújnia?
– Lehet, hogy most divat azt mondani, hogy igen. De nem. A háború után volt egy mozgalom a református egyházon belül: menjünk vidékre egészséges református közösségeket erősíteni! És volt egy prózai ok is: a háború utáni Budapesthez képest akkor Szamoskér olyan volt, mint a Kánaán, volt ennivaló, és megbecsülték a lelkipásztort. Az ötvenes években olyan ifjúság volt a falunkban, hogy nagypénteken Bach passiójának zárókórusát négy szólamban énekelték. Ez a falu tűnt mára el, a lakosság több mint hatvan százalékkal csökkent.

– Lakja-e a parókiát most is lelkész?
– Sajnos nem. Édesapám 1982-ben meghalt, azóta a szomszéd faluból jár át a lelkipásztor és úgy látja el a szolgálatot.

– Ön a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, az egész Tiszántúl önhöz tartozik.
– Igen, Záhonytól Szegedig, ami a Tisza bal partján van, az oda tartozik. Ez a legnagyobb magyarországi egyházkerület a terület és a gyülekezetszám szempontjából. A népességet tekintve a közép-magyarországi, tehát a dunamelléki egyházkerület nagyobb, köszönhetően annak, hogy az elmúlt ötven-hatvan évben óriási népvándorlás történt Magyarországon.

– Színreformátus volt a szülőfaluja?
– Igen, úgyhogy én gyerekkoromban meg voltam győződve, hogy minden ember református, mert én mással nem találkoztam. Persze aztán a családi összetétel rögtön emlékeztetett arra, hogy vannak mások is a világon, hiszen anyai nagynéném angolkisasszony rendi apáca volt. A családi legendából az is előkerült, hogy anyai ükapám pedig evangélikus lelkész volt.

– Szülőföldjén görög katolikusok is vannak, és szórványban római katolikusok is. Nagyon érdekes riportalanyaim voltak a csengeri református esperes és nagybátyja, aki katolikus pap, Ibrányban plébános. Szépen beszéltek egymás kincseinek a hasznosításáról a saját praxisukban.
– Mindkettejüket jól ismerem, Bartha Gyula és Varga János az említett két személy, akik nagyon közel állnak hozzám. A szatmári–beregi tájnak van egy természetes, befogadó és elfogadó közege, amelyikben nem volt soha jellemző a türelmetlenség, egymás lenézése vagy lebecsülése. Örülök annak, hogy ezt a jó hagyományt a Tiszántúlon sikerült megőrizni. Az ökumenikus jelleg ma hozzátartozik a keresztény bizonyságtétel hitelességéhez, mert a bennünket körülvevő, túlnyomórészt szekularizált világ nem azt kérdezi, hogy mitől vagy te református, vagy mitől vagy katolikus, hanem azt, hogy mitől vagytok ti keresztények. Ha azt látják, hogy azok, akik egy Krisztust vallanak, nem tudják elfogadni egymást a különbözőségük tiszteletben tartása mellett, akkor elveszítjük a hitelességünket.

– Szeretném, ha szólna arról is, hogy az ökumenikus imahéten elnézést kért a katolikusoktól a református zsinat egyik határozatával kapcsolatban, amely fölelevenítette a heidelbergi káténak azt a cikkelyét, amely a katolikus szentmisét kárhozatos bálványimádásnak minősíti.
– Úgy éreztem, hogy ez is a hitelesség kérdése. Ha egyszer együtt imádkozunk, és vannak olyanok a templomban, akiket megbántott ez a döntés, akkor erről szólni kell, hiszen éppen az volt a mostani ökumenikus imahétnek a témája, hogy „úton lenni együtt”. Nos, én valóban azt gondolom, hogy van az egyik reformátori hitvallási iratunkban egy olyan mondat, amiből kiderül, hogy néha a zsinatok is tévednek vagy tévedhetnek. A szóban forgó zsinati döntés, amely többségi szavazattal úgy határozott, nem változtatja meg a hitvallás szövegét, nem volt igazán szerencsés.

– Mit kellett volna tenni? A heidelbergi káté idén 450 éves.
– Igen, idén fogunk rá ünnepélyesen emlékezni. Nem kellett volna megváltoztatni, mert az egy történeti dokumentum, mint ahogy senkinek nem jut eszébe a tridenti zsinat protestánsokat elítélő formuláit megváltoztatni. Másik kérdés, hogy ezt hogy értjük és értelmezzük. Végül is a zsinatunk, és aztán később a Kárpát-medencei magyar reformátusok közösen úgy határoztunk, hogy mi ezt mint kortörténeti dokumentumot szöveghűen megőrizzük, de azonnal megbíztunk egy teológiai munkaközösséget, hogy dolgozzák ki azt a XXI. században használható magyar református kátét, egy új katekizmust, amelyet lehet használni az oktatásban, a gyermekmunkában, az iskolai hitoktatásban. Ebben nem fog szerepelni olyan kifejezés, amelyik a katolikusokat sérti. Ezzel a második lépéssel úgy valljuk meg hitünket, hogy nem megyünk bele abba a teológiai vitába, ami a katolikus mise teológiai értelmezése és a református úrvacsoratan között van. Nyilvánvalóan vannak eltérések, bár nekem az a meggyőződésem, hogy alapvetően abban a kérdésben, hogy az élő, feltámadott Krisztus jelenlétét ünnepeljük az úri szent vacsorában, nincs köztünk vita. A vita mindig ott kezdődik, amikor teológusok öszszejönnek, és felteszik azt a kérdést, hogy „de hogyan”? Nem kell és nem szabad a szentségtani, egyháztani és pasztorális különbözőségeket elkendőzni, hiszen azt látjuk a nagy ökumenikus párbeszédeknél is, hogy ezeknél a területeknél mintha megtorpant volna a lendület, ami a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a vatikáni zsinattal, a nagy protestáns mozgalmakkal elindultak.

– Talán most e tekintetben is új korszak kezdődhet.
– Meg kell becsülni az elért eredményeket. Amit ma már természetesnek tartunk, például az ökumenikus imahét, az egy-két generációval ezelőtt egyáltalán nem volt természetes. Őszinteség, nyitottság, egymás megbecsülése elengedhetetlen ahhoz, hogy komolyan tudjuk venni egymást.
 

– 2017-ben a reformáció 500. évfordulójára emlékezünk, és 2054-ben a kelet–nyugati egyházszakadás 1000. évfordulójára. A kerek évfordulók segíthetik-e a keresztény egység ügyét?
– Örülnék, ha 2017 ökumenikus szempontból is jelentős dátum lenne. A reformációnak nem sikere, hanem kudarca, hogy lett külön evangélikus és külön református egyház. A reformáció nem úgy indult, hogy új egyházat, felekezeteket kell létrehozni, hanem azzal a szándékkal, hogy a kereszténység reformálódjon. Mostanában olvasok egy kijózanító könyvet a reformáció történetéről egy angol szerzőtől, aki felvillantja azokat a mozgolódásokat, amelyek a reformáció előtti időszakban az egyház teológiáját és egész szervezetét jellemezték. A reformációról gyakran leegyszerűsítve gondolkodunk, hogy eljött 1517, Luther Márton a Szentlélek sugallatára odaballagott a wittenbergi vártemplomhoz, kitűzte a 95 tételt, és innen kezdve megvolt a reformáció. Az angol szerző nyilván túlzó, de szellemes megfogalmazása szerint a reformációban tulajdonképpen az történt, hogy Ágoston kegyelemtana legyőzte Ágoston egyháztanát.

– Ágostonos szerzetes volt Luther Márton.
– Igen. Ágoston teológiájában hihetetlen belső feszültség van a kegyelemből való megigazulás tana és az egyházról szóló tanítása között. Ágoston pesszimistán gondolkodott az emberi akaratról és az ember lehetőségeiről, ugyanakkor az egyházról vallott tanában mégis az emberi érdemnek, az emberi cselekedetnek van olyan súlya, ami a reformációban nem jelenik meg. Az igazi és a szép az lenne, ha közösen tudnánk visszatekinteni erre a hihetetlenül forrongó, bonyolult összeurópai folyamatra, amelyikben szerepet játszott a teológia, az egyházpolitika, a nagypolitika, a gazdaság, s mindez a katolikus egyházat sem hagyta érintetlenül. A reformáció hatására a tridenti zsinat után a római katolikus egyházban nagy és pozitív változások történtek a laikusok képzése, a hitoktatás, a papképzés és az egyházfegyelem terén. Azt gondolom, ez megérne egy közös munkát. Kicsit analógiaként emlékeztetek rá, hogy 2001-ben, amikor az úgynevezett gályarab prédikátorokra emlékeztünk, akiket az ellenreformáció idején elhurcoltak, megkértem a katolikus püspöki konferencia akkori elnökét, Seregély István érseket, hogy jöjjön el Debrecenbe, és mondja el, ma hogyan látja ezt a korszakot.

– Tíz évvel korábban II. János Pál pápa már megkoszorúzta a gályarabok emlékművét Debrecenben.
– Igen, és az ő gesztusának a következménye az is, hogy Seregély István szép beszédet tartott, amelyben nem arról szólt, hogy voltak ugyan a gályarabok, de voltak a kassai vértanúk is, hogy ki mi rosszat tett a másiknak, hanem az volt a vezérfonala, hogy amit emberek rontottak el, azt embereknek kell helyretenni. A reformáció évfordulójához közeledve is ezt kell tennünk. Olyan közös emlékbizottság létrehozását tervezzük, amelyikben a katolikus egyház is képviseltetné magát.

– Gondolom, a világ reformátussága vagy a Lutheránus Világszövetség ugyanezt nemzetközi szinten is megteszi.
– Igen, ezt így gondolják a nemzetközi protestáns szervezetek. Fontos lenne, hogy a reformáció egyházai a saját identitásukat ne azt hangsúlyozva építsék fel, hogy mi az, ami megkülönböztet bennünket a katolikusoktól.

– A magyar református erkölcsi tanításhoz ma nem áll-e közelebb a katolikus erkölcstan, mint egyes észak-európai vagy egy amerikai protestáns egyházak gyakorlata?
– Jó kérdéshez érkeztünk. Ma a világ kereszténységét nézve az úgynevezett dogmatikai-felekezeti határok meg az etikai-felekezeti határok nem esnek egybe. Bizony előfordul, hogy etikai kérdésekben egy ultraliberális nyugat-európai református egyház szemében, ahol most kurrens téma az azonos neműek házassága, mi úgy jelenünk meg, mint ókonzervatívak. Árulkodóak voltak az első minősítések Ferenc pápáról, miszerint konzervatív, mert ellenzi az azonos neműek házasságát. Én azonban bátran kijelentem, hogy minden, a Szentírásból tájékozódó református ember ugyanúgy konzervatív, ahogy Ferenc pápa.

– Figyelte-e a fehér füstöt, és mit szól a bíborosok választásához?
– Figyeltem, mint nagyon sokan ezen a világon. Minden kereszténynek fontos, hogy ki tölti be a megüresedett széket. Nyíltsága, egyszerűsége reménységgel tölthet el. Ezért is köszöntöttük őt a zsinatunk elnökségi tanácsa nevében. Bízunk abban, hogy személye jótékony hatással lesz az ökumenikus légkörre. Új fejezet kezdődik, hiszen ő az első latin-amerikai pápa. A latin-amerikai közegben egészen más az egyház társadalmi beágyazottsága, a kérdésekhez való közelítése, mint egy jóléti, nyugat-európai vagy észak-amerikai társadalomban. Szeretettel, érdeklődéssel és imádsággal kísérjük most kezdődő szolgálatát.

– Az előző pápákhoz hogyan viszonyult?
– XVI. Benedek ragyogó teológiai elme. Könyveit sok református ember jó érzéssel olvassa. Én is többször idéztem már igehirdetésben, és nem dőlt össze a debreceni nagytemplom. II. János Pál pedig karizmatikus egyéniség volt. Ő egy olyan világban, amelyik meg van őrülve a szépség, a fiatalság, az egészség kultuszától, öreg emberként is vállalta testi gyengeségét, esendőségét, és azt mondta, ne féljetek! Két eltérő habitus, és akkor mellettük megjelenik egy szelíd, egyszerű, közvetlen ember, aki a nép nyelvén beszél, és aki azt mondja, hogy eljöttetek a világ végére, hogy engem idehozzatok Számára ez a fontos: elmenni a végekre, a perifériára, oda, ahol nagy bajban vannak az emberek, ahol a szegénység hihetetlen méreteket ölt. Ez megint egy új dimenzió, amiben számos olyan vonást fel lehet fedezni, ami megvan protestáns töltetben is. Ferenc pápa lelkülete nemcsak a római katolikus egyháznak jelent sokat, hanem az egész emberi világnak is.

– Sok szó esett a beszélgetés során a keresztények egységének fontosságáról. Szép hagyomány, hogy a magyarországi keresztény egyházak vezetői közös húsvéti üzenettel fordulnak a híveikhez. Az idei üzenet mit hangsúlyoz?
– Az idei üzenetünkben azt emeljük ki, hogy Krisztus feltámadása örömet és reménységet ajándékoz nekünk. Nem szükségszerű, hogy az emberiség élete a pénz hatalma alatt roskadozzon. A világ meghatározója minden ellenkező látszat ellenére nem a személytől elszakadó gazdaság vagy az emberi önzés, nem is a nyers erőszak, hanem a mindenható Isten szeretete. Az ő akaratának keresése és követése a legnemesebb erkölcsi mérce. Nagypéntek keresztje és húsvét üres sírja együtt hirdeti a mai világnak, hogy győzött a halálon az élet. Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg az embert, a családot, a közösséget, az egyházat és a világot azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé tételére.

(Szerdahelyi Csongor)