Szatmár-beregi kismesterségek

CSISZÁR ÁRPÁD első irás folytatása.

2. Ablakos, üveges

Évről évre járták a falvakat a zempléni tót ablakosok. Évente egyszer-kétszer - főként ősszel - jelentek meg a faluban. Rendszerint ugyanazok jöttek, így ismerősök voltak. (Tatárfalvára például Hudák bácsi járt a két világháború közt Hutáról.) Nagy, széles karimájú kalapot hordtak.

Hátukon széles, könnyű fakeretben vitték az üveget. A keret alján ládika volt a gittnek, kalapácsnak, szegnek, gittelőkésnek és üvegv^gónak. Nagy ablakkarikához való üvegük nem volt. A falun végig nagy hangon kiabálták, hogy ablakot csináltassék. A falu úgy tartotta, hogy „jár az ablakos, jó idő lesz". Naményban lakott egy üveges, Algács József, aki az 1970-es évekig a környéken járt üvegezni.Később, amikor egyre nagyobb ablakokat kezdtek használni, műhelyben is üvegezett.

3. Drótos, drótostót

Ugyanúgy jártak Zemplénből a drótostótok, mint az üvegesek. Ezt kiabálták: „Fazikat drótozni, van-e fazík fotózni való?" Szerszámukat hátukon, könnyű ládában hordták. Árultak kész egérfogót is. Az edényeket réz és vasdróttal egyaránt drótozták. A gazdasszony megdrotoztatta a megrepedt cserépfazekat, de nagyon sokszor akkor is megdrótoztatták, ha épek voltak, hogy így megerősítsék. Gyermekkoromban még drótozott tányérunk is volt.

Az 1930-as évektől a cserépedények használatának csökkenésével a drótosok fokozatosan elmaradtak. A drótozás a háztartás edényeinek fokozott kíméletét szolgálta. Korábban láttam drótozott öntöttvas fazekat is.

4. Hátasok

A hátasok már a századfordulón is jártak. Egészen az 1960-as évekig gyakran találkozunk velük. Edényeket, szines keménycserép tányérokat, csészéket, üvegtárgyakat, vedreket, lavórokat, zománcos edényeket árultak. Általában cserekereskedelmet folytatttak, portékájukat legtöbbször vászonért adták. A komódokon, kredenceken, pitvarokban lévő edények zöme tőlük származott: sok lány stafírungjához vásároltak áruikból. A hátasok általában alacsony termetű kereskedő cigányok voltak, külön réteget alkottak a cigányságon belül. Ritkán jártak egyedül, de a többi cigánytól eltérően nem vitték magukkal gyermekeiket. Rendszerint a 35-50 évesek űzték a mesterséget.

5. Meszesek, mészárusok

Évente ekhós szekerekkel hordták a meszet Zemplénből. A szekeret gyékénnyel fedték le, erre rakták fel az oltatlan meszet. Vékával mérték, úgy árulták, rendszerint terményért. Nagy építkezésekhez (templomépítéshez) a mész beszerzése - természetesen - nem így történt. Beregből például Ladmócra jártak szekérrel mészért. A vándormeszesek - ha megjelentek a faluban - kiabálással adták a lakosság tudtára érkezésüket. Kiabálták, hogy „meszet vegyenek".

5. Esernyős

Évente fel-felbukkant a falvakban az esernyős. Nem tudtuk, honnan jár. A hátán lefelé hosszú hátizsákban rossz esernyők voltak, amelyeknek a vége kilátszott. Kezében is nagy esernyőt hordott. Fiatal koromban nem ismerték falun a mai rövid nyelű, összetolható esernyőket. A nyelük görbe botra hasonlított, másik végükön pedig egy 10 cm-nyi nyúlvány. Természetesen akadtak sétapálcaszerű, kutyafejes stb. nyelűek is. Ha a faluban valakinek volt esernyője, általában feketét választott. Színes és csipkés napernyőket csak úri kisasszonyok hordtak. Az esernyős végigkiabálta a falut. Javította az esernyők zárját, drótját, megfoltozta lyukas tetejüket. A Gergelyibe visszatérő esernyős szegényesen, de pincskalapban, keménykalapban járt.

Gyógyító tevékenységet folytatók

1. Bába

Bár a bábaképzés, szülésznőképzés csak a múlt század második felében indult meg, említésével már korábbi iratokban is találkozunk. Bába minden faluban volt. A tanfolyamot végzetteket úgy emlegették, hogy tanult bábák. Beregben csak ritkán találkozunk ez utóbiakkal. Itt a bábát a presbitérium választotta és szabta meg feladatait. Erről az egyházi jegyzőkönyvek írnak. A bábát hivatalba lépése előtt feleskették, ez a ceremónia a templomban - a gyülekezet színe előtt

történt. Egy esküminta megtalálható a tákosi ref. egyház anyakönyvében. Az esküben amellett, hogy lelkiismeretesen fog eljárni a szüléseknél, az is szerepelt, hogy magát tisztán tartja és nem fog részegeskedni. Ez valószínűleg nem véletlenségből került bele a szövegbe. A tanult bábák később a községtől kapták a fizetést és az egyes szülések után a szülőktől külön megszabott díjat is kaptak. Többször terményben fizettek. A bába feladata volt, hogy két hétig eljárjon az újszülöttet naponta füröszteni. О vitte a gyermeket a keresztelésre is, volt, hogy a keresztanyával együtt, de sokszor egyedül. Az anyakönyvekbe a múlt században a bába nevét is beírták. Amikor a keresztelésről a bába és a keresztanya hazavitte a gyermeket, a pólyával letették az asztalra és a bába azt mondta: „Bárányt vittünk, angyalt hoztunk". Régen az újszülötteket már másnap megkeresztelték. A beteg gyermeket éjszaka is elvitték megkeresztelni. A bába ott volt a keresztelőben és számított a borravalókra, ajándékokra. Tóth Jánosné gergelyiugornyai bába a keresztelőkor még az 1950-es években is tányért tett az asztalra a háznál keresztelőben és abba várta a jelenlevők adományait. A szülőktől kendőt is kapott.

A bábáknak ez a szerepe csak a szülőotthonok megnyitásával szűnt meg. Mivel pénz bevételével járt, jó mesterségnek számított. Mégis kevesen jelentkeztek bábának, mert a közvélemény bizonyos gyanakvással volt az erkölcseikkel szemben. Gyermekkoromban hallottam a kis rigmust:„ A kecskének négy a lába/ Kurvából lesz mind a bába". Anyagi helyzetükre vonatkozóan viszont tréfás nótát daloltak: „A szeretőm okleveles bába / Gyűjti a pénzt a láda fiába".

Tarpán a múlt század közepén zsidó bába volt, akit egy alkalommal a presbitérium felelősségre vont a méhburokkal való gyógyítás miatt (a tarpai jegyzőkönyv másolata a Beregi Múzeum adattárában).

2. Állat gyógyítók

Az állatgyógyítók tudós parasztemberek voltak. A gazdák csak ritkán fordultak állatorvoshoz. Ilyen állatgyógyító volt például Szamosangyaloson az 1940-es évekig Orgován Sándor, Gergelyiben Varga Gusztáv. (Orgovánnál fő foglalkozásnak volt tekinthető. Több volt herélőnél, nagy tekintéllyel rendelkezett.) Ezeket az embereket hívták, ha nehezen ellett a tehén, ha felfúvódott a jószág, ha beteg volt a ló. Eret vágtak, benyúlva a borjút igyekeztek világra hozni. Keserűsót és egyéb orvosságokat öntöttek a jószágba. Nagy, esztergált, fa vizipuskával - ilyen van a Beregi Múzeumban - csinálták a beöntést. Csikót, borjút, malacot vagy kant is heréltek. Gergelyiben a bprjú és a disznó herélését Baráth Pál is végezte, de sok pásztor is értett hozzá.

3. Meskáros

Tavasszal, húsvét táján herélni, főképpen a kocákat ivartalanítani morva meskárok jártak faluról falura. Zöld kalapjuk volt disznósörte bokrétával. Segédjükkel együtt jártak, oldalukon bőrtáskát hordtak. 1938-ban még Bátyúban találkoztam ilyennel.

4. Embert gyógyító specialisták

Az állat gyógyításához értők gyakran értettek az ember gyógyításához is. A már említett szamosangyalosi Orgován az ember ficamját szintén helyre tudta tenni. Tudta gyógyítani a törést, főként a kéz- és lábtörést. Ilyenkor a sérült végtagot léc közé tette. Szamosbecsen is volt egy ember, aki tudta a ficamot gyógyítani. Többen értettek a foghúzáshoz. Ilyen foghúzó volt Hetében az egyik ember, akihez az egész környékről jártak. Ritkábban egy Fóris nevezetű foghúzóhoz fordultak, akihez szintén sokan jártak. Margit, a feleségem mondta el: „Nagyon fájt a fogam gyermekkoromban. Egy délután elindultunk Jolán nénémmel Naményba, hogy kihúzassuk. Volt akkor itt Naményban egy fogásznő, és ahhoz

akartunk menni. De azt mondták, hogy az nagyon sokért húzza. Akkor hallottuk, hogy Vitkában Fóris kevesebbet kér érte. Elmentünk hát Vitkába. Megkerestük, és az egy pillanat alatt kihúzta. Ekkor nagyon tiltották a foghúzást annak, akinek az nem tanult mestersége volt. Ez a Fóris mondta el akkor, hogy a fináncok jöttek hozzá keresni a foghúzóját, mert nagy híre volt. Amikor bejöttek a házba, hát a foghúzó ott volt az asztalon. Nem volt alkalma eldugni.

A feleségem meg, ahogy meglátta, hogy jönnek a fináncok, gyorsan rádobta az asztalra a nagykendőjét. Azok meg tűvé tették érte az egész házat, csak éppen a nagy kendő alatt, az asztalon nem keresték."

Édesapám az öreg Kosa Lajos bácsinak vagy négy fogát is kihúzta egyszerű csípőfogóval.

Nem egyszerre, hanem különböző időkben húzta. A gyermek tejfogának kihúzása végett sose mentek orvoshoz. Azt mindig házilag végezték. A fogra vékony vászoncérnát kötöttek, azt az ajtó kilincséhez erősítették, és az ajtót hirtelen berántották.

5. Nadályos

Inkább kereskedés volt, mint mesterség. A nadályosok mindig a szegény parasztasszonyok közül kerültek ki. Ilyen volt Ugornyán Kokas Antalné, Szamostatárfalván Király Lászlóné anyja. De másfelől is jöttek nadályosok. Az állóvizekben állva szedték a rájuk tapadó orvosi nadályt. (A nagyobb lónadályt nem árulták.) A nadályokat üvegbe vízbe tették és az utcán árulták azt kiabálva, hogy „nadályt vegyenek". Nagyon sok háznál vettek és tartottak üvegben nadályt. Ha valaki szédült, fejfájós volt - ma úgy mondják, hogy magas a vérnyomása -, a nyakába nadályt ragasztottak, vért szívattak belőle. Ha valahol ütéstől származó véraláfutás volt, oda is nadályt ragasztottak. Volt, akibe egyszerre nyolc-tíz nadályt is akasztottak. Miután a nadály teleszívta magát, kifejték belőle a vért és visszatették az üvegbe, ahol egy hónapig is elélt. A nadályost a paraszt társadalom legalsó rétegéhez számították, nagyon lenézték.

Árpád Csiszár

Beregi Múzeum

VÁSAROSNAMÉNY, Pf. 37.

H-4801