Kovács Evelin A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele

Tanulmányomban a Debrecenben tanuló lakatosinasok származási hely szerinti megoszlását és az inasok származási helye által kirajzolódó vonzáskörzetet1 mutatom be. Elemzésem elején röviden vizsgálom a migráció fogalmát és a vándorlás vizsgálatának lehetőségeit.

 A migránslét helyváltoztatással jár együtt, vagyis „az otthon hosszabbrövidebb ideig való elhagyását” jelenti,

2 a lakóhely-változtatás lehet tartós vagy ideiglenes.

3 A migráció azonban nemcsak térbeli mozgást jelöl, hiszen a földrajzi térben való elmozdulás „egyúttal a gazdasági és társadalmi térben történő mozgást” is előidézi.

4 A migráció egy meghatározott helyre való belépést (bevándorlás) vagy egy adott hely elhagyását jelenti (kivándorlás).

5 A jelenség mindig részét képezte az emberi létnek, globális méreteket azonban csak a modern társadalom létrejöttével együtt ért el.

6 A migráció vizsgálatának leggyakoribb szempontjai: „a vándorlás földrajzi jellegzetességeinek kérdése, iránya, a résztvevők száma, a kiváltó okok és a megtelepedés tartóssága.”

 7 A migrációt vizsgáló tanulmányok megközelítését tekintve a szociológiai munkák a kortárs migrációt veszik górcső alá, elsősorban gazdasági és demográfiai szempontok szerint. A történészek az írástudó társadalmak migrációját elemzik az ókortól a 20. század elejéig, az antropológusok pedig az írástudatlan társadalmak migrációjával foglalkoznak, vizsgálatukhoz az etnológia, kulturális antropológia, régészet és nyelvészet eszköztárát is felhasználják.

8 A migráció történetével foglalkozó, statisztikai megközelítésű munkák viszont csak az újkortól napjainkig tartó időintervallumot vizsgálják, hiszen a középkortól rendelkezünk az elemzésekhez szükséges forrásadottságokkal.

9 A migráció történetével foglalkozó szerzők szerint az Ancien Régime idején Európában zajló migráció a család túlélésének kulcsa volt, a vándorlás jellegét tekintve ciklikus volt és a legtöbb társadalmi rétegben megfigyelhető volt a jelenség, hiszen a kézművesek, katonák, papok és az egyetemek diáksága egyaránt részt vett a migrációban.

10 Az ipari forradalom hatására egyre többen kapcsolódtak be a kontinensen belüli migrációba, és a vándorlók által megtett távolság is egyre nőtt a 18–19. század folyamán.

 A 19. századi Európában a migráció elsődleges célpontjai az időszakban egyre növekvő nagyságú, metropoliszokká fejlődő városok lettek, vagyis a migráció résztvevőit tekintve elsődlegesen a vidék lakossága áramlott a városokba.

11 A nagyvárosok a számosabb 1 A továbbiakban tehát a város „vonzáskörzete” kifejezést szűk értelemben használom, annak a területnek a jelölésére, ahonnan az inasok Debrecenbe szegődtek, rekrutálódtak. 2 Wilhelm 2014. 24. 3 Gulyás 2018. 364. 4 Uo. 5 Isaacs 2007. IX. 6 Isaacs–Hálfdanarson 2007. VII. 7 Gulyás 2018. 363. 8 Lucassen–Lucassen–Manning 2010. 17. 9 Gulyás 2018. 363. 10 Corti 2015. 41. 11 Fassmann 2009. 22. A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele 25 munka- és tanulási lehetőség miatt vonzották a vándorló személyeket, de a faluból városba irányuló migráción túl faluból faluba és városból városba irányuló migrációt is megkülönböztethetünk.

12 A kézművesvándorlás kutatásának eredményei.

 A preindusztriális időszakban Magyarországon a városokba érkezőket három csoportba sorolhatjuk: a városokban ideiglenesen megtelepülő szakképzetlen munkaerőre; a szakképzett és vagyonos, „a helyi polgárok és városvezetés számára kívánatos, könnyen befogadott” csoportra,13 illetve a „várost szakképzettség elnyerése céljából ideiglenesen felkeresők” 14 csoportjára. Tanulmányomban ez utóbbi csoportba tartozó inasokkal foglalkozom.

A kézművesvándorlást (melyben elsődlegesen az inasok és mesterlegények vettek részt) munkamigrációnak tekinthetjük, amit Peter Teibenbacher így definiált: „munkakeresés, munkavégzés és a munkahely elérése céljából végrehajtott regionális mobilitás.”15 Patrick Wallis, Cliff Webb és Chris Minns tanulmányukban kiemelik, hogy a fiatalok munkába állása az egyik, ha nem a legjelentősebb változás volt fiatalkorukban, hiszen munkaadójuktól és nem a családjuktól függtek a továbbiakban.16 A céhben tanuló inasok származáshely-vizsgálatára a Kézművesipartörténeti Szimpóziumok során Bácskai Vera hívta fel a figyelmet: „különös jelentősége lenne a céhkönyvek, és céhnyilvántartások statisztikai feldolgozásának, különös tekintettel a mesterek származáshelyére, helyi működési idejére, illetve a legények és inasok származáshelyére, alkalmaztatási idejére.”

17 A szimpóziumok keretében, illetve a szimpóziumoktól függetlenül is számos vizsgálat zajlott, melyek a céhek kötelékében dolgozó mesterek, segédek térbeli mobilitását vizsgálták, röviden bemutatom a vizsgálatok eredményeit. Az inasok származási helyét Bácskai Vera, Jeney-Tóth Annamária és Bodgál Ferenc vizsgálta. Bácskai a pesti német szabó, pesti lakatos és budai szabó céh inasszegődtetéseit elemezte 1830 és 1871 között és fontos fogalmat vont be a hazai vizsgálatokba: Peter Clark és David Souden alapján használta a „karrier-migránsok” kifejezést.

18 Tanulmányában összevetette a helyben született inasok számát a nem helybeli születésű inasokéval, és a nem helyben született inasok kapcsán a származási település Pesttől való távolságát is elemezte. Az inaskibocsátó területek időbeli változásait is figyelemmel kísér- 12 Polyák 1996. 360. 13 Bácskai 2006. 47. 14 Bácskai 2007. 356. 15 Teibenbacher 1988. 89. 16 Wallis–Webb–Minns 2009. 377. 17 Bácskai 1972. 17–19. 18 Polyák Andrea szerint Peter Clark és David Souden a „karrier-migránsok” mellett több migránstípust is megkülönböztetett: „local migrants”, „carrier-migrants”, „circular migrants” csoportokat és „chain migration”-t. Polyák Andrea így interpretálta az egyes típusokat. Local migrants: „A helyi vándorok […] bizonyos földrajzi határok között mozognak munkahelykeresés miatt vagy mert házasságuk kimozdította őket szülőhelyükről.” Carrier migrants: „Olyan személyek ők, akik mesterséget, új szakmát tanulni jöttek a városba, mint az inasok és a mesterlegények, vagy magasabb iskolákat akarnak végezni.” Circular migrants: A „visszatérő vándor […] bizonyos időt tölt el a szülőhelyén kívül, majd visszatér oda. Ez történhet vagyonszerzés okán, de más is kimozdíthatja az egyént szülőhelyéről.” Chain migration: „Az egyik személy követi a másikat az új lakóhelyre. A hívó személy lehet rokon, de lehet egyszerűen falubeli ismerős is, például a cselédlányok szívesen szolgáltak együtt falubeliekkel vagy ajánlottak be régi helyükre falubeli ismerőst.” Polyák 1996. 360. Kovács Evelin 26 te, továbbá településtípusok szerint is csoportosította a kibocsátó helységeket. A források lehetővé tették az életkor és vallás szerinti összetétel elemzését is, illetve a felszabadult inasok arányának megállapítását, végül pedig a különböző adatok közti együttjárásokat is elemezte. A szerző a migráció motivációjának okaira is rávilágított elemzésében.

19 Jeney-Tóth térképeken ábrázolta a kádár- (1582–1665) és kerekesinasok (1600– 1642) származáshelyeit,

20 Bodgál pedig a mádi kovács-kerékgyártó céhről írt munkájában a céhbe 1819–1873 között beszegődött inasok származási helyeit egy felsorolásban vette számba.

21 A céhbe érkező legények származási helyét Czeglédi Imre és Batári Ferenc elemezte. Czeglédi a gyulai kovács-kerékgyártó-bognár céh vándorlegény protokollumának 1803– 1872 közti időszakát vizsgálva két vázlatos térképen ábrázolta, hogy honnan érkeztek mesterlegények a céhbe, és hogyan változott meg a céh vonzáskörzete a reformkort követően.

22 Batári az Asztaloslegények Győrött a XVII. században című tanulmányában a Győrben 1674–1699 között beszegődött asztaloslegények származási helyét térképezte fel, rámutatva, hogy ebben az időszakban Európa német nyelvterületeiről nagy számban érkeztek mesterlegények Magyarországra is.

23 Kakucs Lajos Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között című könyvének két alfejezetében vette számba a településeket, ahonnan a Bánságban tanuló legények érkeztek, és ahova bánsági mesterlegények mentek vándorlásuk teljesítése végett.

24 Kakucs tehát nemcsak az érkező legények származási helyeit, hanem a céhben felszabadult, elvándorló legények célpontjait is összegyűjtötte. A céhbe beállt, letelepült mesterek származáshelyének vizsgálatával szintén több szerző foglalkozott. T. Papp Zsófia a pécsi kovácsmesterek lakhelyeit és származáshelyeit elemezte (bár tanulmányában nem vált el, hogy filialista mestereket is vizsgált-e, vagy csak számba vette a megyében található településeken élő mestereket).

25 Katona Csaba: A Hajdúságból származó debreceni polgárok 1733–1867 között című munkájában a Debrecenben polgárjogot nyert kézműves mesterek származási megoszlását vizsgálta.

26 Bagi Gábor mesterségenként vette számba a Szolnokra a 19. században beköltöző és ott letelepült mestereket.

27 A filialista mesterek

28 lakhelyeit Bodó Sándor vizsgálta: a szerző a miskolci kőművescéh vidéki mestereinek lakhelyeit vitte térképre az 1773–1818 közötti időintervallumban.29 19 Bácskai 2007. 20 Jeney-Tóth 2004. 245–247. 21 Bodgál 1966. 288. 22 Czeglédi 1973. 123–124. Bár kutatása fontos eredménye az 1849 utáni vonzáskörzet megváltozásának kimutatása, sajnálatos, hogy csak vonalak sejtetik a vonzáskörzet kiterjedtségét, annak pontos körvonalait nem ismerjük meg. 23 Batári 1967. 24 Az alfejezetek címe: A bánsági céhek idegen legényei, A bánsági céhlegények vándorlásai. Kakucs 2016. 25 T. Papp 2012. 220–222. 26 Katona 2007. 14–18. Ugyanitt utalt hasonló jellegű vizsgálatára: Katona é.n. 27 Bagi 2008. 429–434.

 28 A filialista mestereket a filialista mesterek inasfogadási jellemzőinek elemzésénél definiálom.

29 Bodó 1975. 543–547. A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele 27 Mindezen vizsgálatok kombinációjaként egyetlen mester életútját inaséveitől a céhbeállásáig és letelepedéséig (esetleges későbbi helyváltoztatásait is) figyelemmel kísérhetjük, megrajzolva így egy kézműves migrációs útvonalát.

30 A szimpóziumok keretében külföldi kutatók is megismertették eredményeiket a hazai kézművesipar-történeti műhely tagjaival. Az iparosok származási helyének feltárását célzó három tanulmányban (Helga Schultz: Honnan származtak a 18. századi berlini kézművesek?, Reinhold Reith: Az augsburgi munkaerőpiac struktúrája a 18. században és Lars Edgren: A svédországi Malmö városában 1820-ban és 1845-ben működő kézművesiparosok társadalmi és földrajzi eredete) mindegyik szerző ugyanazt a jelenséget fedezte fel: az eltérő szakmákba különböző származási helyekről rekrutálódtak az inasok, vagyis összefüggést találtak a „bizonyos területekről való származás és a bizonyos foglalkozási csoportok között.”

31 Schultz tanulmányában a 18. században élt berlini kézművesek társadalmi és földrajzi eredetét vizsgálta, illetve a kézművesek Berlinbe történő bevándorlását a politikai és gazdasági változások talaján is elhelyezte. Tanulmányának módszertani tanulsága, hogy a kontingencia együtthatóval lehetséges rámutatni a földrajzi és társadalmi eredet, illetve a választott szakma közti összefüggés meglétére, továbbá a kontingencia együttható alkalmazása az összefüggés erősségét és irányát is meg tudja világítani.

32 Reith vizsgálata során Augsburg 18. századi gazdasági jelentőségét két tényezővel magyarázta: az iparágaknak a helyi és „helyi igényeken túlmutató jelentőségével”, illetve azzal, hogy a város olyan fontos munkaerőpiac volt, mely az idegen legények bevándorlása miatt „tartományokat átfogó munkaerőpiaccá lett”. Tanulmányában a vándorlás területét határozta meg, illetve a vándorlás motivációira mutatott rá. (Utóbbiban olyan motívumot, az ajándékozás szokását jellemezte, melynek gazdasági funkcióját a magyarországi legények céhes munkaerőpiacon betöltött szerepének vizsgálata során a legényeknek a jobb bérezés ajánlásával a műhelybe való átcsábítás jelenségével lenne érdemes összevetni.) Reith vizsgálata egyrészt abból a szempontból nyújt útmutatást a magyarországi kutatásoknak, hogy munkaerőpiacként vizsgálja a települést, mely felszívta a vándorló legényeket, másrészt azáltal a megközelítés által, hogy a bevándorlási területet nemcsak a távolságok és a rekrutációt biztosító települések sűrűsödési pontjai alapján osztotta fel régiókra, hanem az egyes kézműves szakmáknak a munkaerőigénye és elterjedtsége miatt a bevándorlás területére gyakorolt hatása szerint is, így tehát újabb összefüggésekre világított rá.

33 Edgren az 1820-ból és 1845-ből fennmaradt malmöi kézművesiparos-felvételek alapján vizsgálta a Malmöbe érkező inasok és Malmöben élő mesterek földrajzi származását és „szociális származását”, eredményeinek egy részét más európai városok rendelkezésre álló kézművesipar-történeti kutatási eredményeivel vetette össze. Kutatása egyik követendő eleme, hogy a kézműveseket földrajzi és társadalmi származásuk alapján Börje Hanssen svéd etnográfus hipotéziséből kiindulva falusi és urbánus csoportokba sorolta. (Hanssen a két csoportot eltérő kulturális rendszerekként fogta fel.) A falusi és 30 Az ilyen típusú vizsgálatokat a néhány éve elkészült Magyarországi Céhes Adatbázis segítheti elő, ugyanis az adatbázisban a „kutató a keresőfelületen egyszerre látja a céheket és a hozzá tartozó tagokat”, aminek köszönhetően végig követhetővé válik egy-egy személy pályaíve az inasévektől az utolsó céhig, ahol mesterként működött. Tuza–Kincses 2014. 279. 31 Schultz 1984. 46. 32 Schultz 1984. 33 Reith 1988. 46–49. Kovács Evelin 28 urbánus kézműves csoportok vizsgálatán keresztül Edgren bizonyította, hogy az eltérő kulturális rendszerek meghatározták a kézműves szakmákat és megerősítették a köztük lévő különbségeket.

34 Források, módszertan és kérdésfelvetés A céhek vonzáskörzet-vizsgálatának lehetőségeit a kutató kérdésfelvetésein túl a forrásadottságok határozzák meg. Bácskai Vera az inasszegődtetéseket elemző tanulmányában bemutatta, milyennek kellene lennie az ideális inasnyilvántartási dokumentumoknak: tartalmazniuk kellene a szegődő inas által bemutatott keresztlevél alapján az „inas nevét, születési helyét, korát és vallását.”

35 Azonban Bácskai ezeknek a pontosan vezetett dokumentumoknak a ritka előfordulását is hangsúlyozta: „Még a legpontosabban vezetett nyilvántartásokban is sokszor koronként hiányosak az adatok. A szegődtetés bejegyzésekor gyakran utalnak a keresztlevél hiányára, a származáshelyet tehát gyakran csak bemondás alapján jegyezték be.”

 36 Mivel a debreceni céhek közül a lakatos céh inasszegődtetési könyve

37 tartalmazott adatokat az inasok származáshelyére vonatkozóan a leghosszabb időszakra, amely egyben átfogja a céhek fokozatosan megvalósuló felszámolásának folyamatát is, illetve a céhek megszűnésén túlnyúlva az ipartársulati időszakra nézve is tartalmazott információkat, így a lakatosinasok származáshelyi összetételének elemzése mellett döntöttem. A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltárában a IX. 21. fondtörzsszám alatt találhatók a lakatos céh iratai. Ezen belül a 4. kötet tartalmazza az inasszegődtetési bejegyzéseket. Az inasszegődésekre vonatkozó adatokat egy Excel-táblába rögzítettem, ezt követően végeztem el a származási települések azonosítását. A vonzáskörzet-elemzéshez felhasználható adatok megoszlását tekintve így jellemezhetjük a lakatos inasnyilvántartási dokumentumot: 1175 inasszegődést és 13 szabadítást rögzítettek a könyvbe. 81 esetben nem vették fel a szegődő inas származási helyét, de ezek közül 28 esetben a mester saját fiát szegődtette, így feltételezhető a debreceni származás, vagy hogy több éve élt Debrecenben a szegődő fiú, mint vidéki társai. Az 1175 bejegyzés közül 11 esetben volt olvashatatlan a rögzített településnév. 20 név esetében olvasható volt a bejegyzett település, ám azonosítása ennek ellenére is sikertelen volt. Az azonosítás során gondot okozott, hogy viszonylag ritkán jelölték meg a településnév mellett a vármegyét, és számos olyan települést találtam, melyekből több is létezett a Magyar Királyság különböző területein.

Ezeknél két szempontot vettem figyelembe az azonosítás során: a Debrecentől való távolságot, illetve a vármegyét, tehát amennyiben Fényes Elek három azonos települést sorolt fel, és a három közül egy esetében jelölte a Debrecentől való távolságot, akkor azzal a településsel azonosítottam a helységet, melynél fel volt tüntetve ez az adat (5 ilyen település volt); illetve amennyiben egy adott településből Bihar és Somogy vármegyében is találtam két azonos elnevezésűt, akkor a Bihar vármegyei településsel azonosítottam a helységet. A települések azonosítását Fényes Elek 1851-ben kiadott Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betü- 34 Edgren 1988. 113–115. 35 Bácskai 2007. 356. 36 Uo. 37 MNL HBML IX.21. 4. A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele 29 rendben körülményesen leiratik című munkája alapján végeztem el. 22 település nevét nem találtam meg az említett könyvben, de ezek közül 12 település biztosan azonosítható volt a Vályi András által összeállított Magyar országnak leírása, illetve a Borovszky Samu szerkesztette Magyarország vármegyéi és városai alapján.

Végeredményben 143 azonosított, lokalizált települést vizsgáltam (1. táblázat). Mivel Bácskainak a pesti és budai céhek inasszegődtetési tendenciáival foglalkozó tanulmánya és az abban megfogalmazott kérdésfelvetései mintául szolgálnak a hasonló jellegű vizsgálatok számára, ezért tanulmányomban több ponton is kísérletet teszek a debreceni lakatosok inasszegődtetési tendenciáinak a pesti lakatosok inasszegődtetésével való összevetésére. A Bácskai által vizsgált problémákon túl (helybeli és nem helybeli születésű inasok aránya, a származási hely távolsága, a kibocsátó települések típusa) a következő kérdéseket vizsgáltam a debreceni lakatos céhben történt inasszegődtetések kapcsán: milyen arányban szegődtettek inasokat a debreceni lakatos céhhez tartozó vidéki mesterek, hogyan változott meg az eltérő távolságról Debrecenbe érkezők aránya a vizsgált időszakban, valamint, hogy Debrecen piackörzete hogyan viszonyul az inasrekrutációt biztosító területéhez?

 A lakatosmesterség termékei és elsajátítása iránti kereslet alakulása a céhkorszak utolsó évszázadában Bácskai Vera szerint a lakatosmesterség a 19. században vált egyre keresettebbé, amit egyrészt a mesterség térbeli terjedése mutat: „A lakatosmesterség sokkal inkább városhoz, méghozzá a nagyobb városokhoz kötődött, képviselői csak a 19. század első felében kezdtek megjelenni a kisebb városokban és jelentősebb mezővárosokban”.38 Másrészt a lakatosságot elsajátítani kívánó szegődők számának növekedése is a keresettség növekedését támasztja alá: „a század közepén (az összes szegődtetések39 több mint háromnegyede az 1850–69-es két évtizedre esik) – még ha számolunk is a korábbi időszak alulregisztráltságával – kétségtelenül a szakma növekvő vonzását mutatja, és egyúttal cáfolja azt a közhelyszerű állítást, hogy a 19. század gazdasági folyamatai (a gyáripar kialakulása,40 a külföldi iparcikkek versenye) a kézművesség hanyatlását idézték elő. A lakatosmesterség növekvő vonzása nyilván a kereslet növekedésével, részben a korszerű technikák alapjául szolgáló mesterségbeli tudás megszerzésével magyarázható, azaz az egyes szakmák szelektíven alkalmazkodtak az új körülményekhez.” 41 Bácskai emellett kiemeli, hogy a lakatosság a jövedelmezőbb mesterségek közé tartozott. A magasabb jövedelem révén a lakatosok nagyobb adóösszeget fizettek, azaz a lakatosmesterség egy alapvetően magas presztízsű szakma volt. Az ipari forradalom hatására differenciálódó szakmák sorában azok közé 38 Bácskai 2007. 357–358. 39 Pesten 1830 és 1871 között 1707 lakatosinas szegődött a céhbe.

Bácskai 2007. 357–358. 40 Dóka Klára adatai alapján ugyanakkor láthatjuk, hogy az átmenet a céhes iparból a gyáriparba a pesti lakatosok esetében sem volt zökkenőmentes. A céhes lakatosoknak a Hengermalommal folytatott harcáról így ír a szerző: „1841-ben pl. eltiltották a Hengermalmot a lakatos- és bognármunkák készítésétől, de a szerkovácsok hasonló jellegű kérését 1844-ben már elutasították.” Dóka 1979. 129. 41 Bácskai 2007. 357–358. Kovács Evelin 30 tartozott, melyek a modern gyáripar keretein belülre kerülhettek, ugyanis a lakatosok közül emelkedtek ki a későbbi gépészek.42 Azonban míg Pesten a 19. század folyamán egyre többen szegődtek lakatosinasnak, addig Debrecenben a század végére a fokozatos csökkenés eredményeképpen ötödére esett vissza a lakatosmesterséget tanulók száma: a század elején egy tízéves periódus alatt akár 179 inas is elszegődhetett a debreceni céhbe, 1880–1884 között az ipartársulattá szerveződött testületbe beállók száma viszont már a 20 főt sem érte el (1. diagram). Nagyobb bontásban tekintve a drasztikus csökkenést: az 1780–1884 közti időintervallum első 50 évében több mint 700 inas szegődött a céhbe, a következő 55 évben viszont 300 fővel kevesebb.43 Ráadásul jóval nagyobb számban szegődtek Pesten lakatosinasnak, mint Debrecenben, hiszen a debreceni lakatos céhbe, majd ipartársulatba 1780 és 1884 között csak 1175 inast szegődtettek be, míg Pesten 1830 és 1871 között ugyanez a létszám 1707 főt tett ki. Varga Gyula szerint azonban a háttérben a teljes debreceni iparostársadalmat érintő változás zajlik: „Debrecenben a XVIII. századtól az ipari termelés súlya, jelentősége fokozatos csökkenő tendenciát mutat. Az ipart űzők száma ugyan a 19. század elejéig még abszolut számokban növekedik, de a társadalom rétegződése nem az ipari társadalom erősödését mutatja. Mint láttuk nem csökkent az iparosok érdeklődése a mezőgazdasági termelés iránt, ugyanakkor főként 1820 után rohamosan csökkent az iparosok száma, csökkent az iparosok által fizetett adók összege.” 44 Bácskai eredményeit érdemes összevetnünk Spóner Péternek az északkeletmagyarországi lakatos céhek elemzése során kimutatott eredményeivel is. Spóner ugyanis a lakatosmunkák iránti kereslet 19. századi alakulását vizsgálva a Bácskai által ábrázolt folyamattal ellentétes jelenséget fedezett fel.

Szerinte a lakatosmesterség iránti kereslet alakulásának változását a termékszerkezetben a 18. században bekövetkezett változások magyarázzák. Az 1748-as és 1770-es északkelet-magyarországi árszabásokat vizsgálva megállapítja, hogy a 18. század közepétől, második felétől a lakatosok fő profilja a „különböző lószerszámok, zabla, kengyelvas, lóvakaró készítése és a lakatok, kulcsok, zárak gyártása” 45 lett, vagyis a mindennapi tárgyak előállítása került előtérbe a fegyvergyártás helyett. Továbbá a csizmapatkolás is egyre hangsúlyosabban jelent meg a szakma által nyújtott szolgáltatások közt, amit azért fontos kiemelni, mert ez a Bácskai által feltárt folyamatba, a kézművesipar funkcióváltozásába illeszkedik.46 Ellentétben Bácskai adataival, az északkelet-magyarországi lakatosok esetében Spóner a mesterek helyzetének romlásáról számol be a piac beszűkülése miatt és ennek okaként a vasgyár közelségét, a vaskeres- 42 Uo. 43 Az inasszám közvetlen hatással volt az inasok foglalkoztatására is, ezt a szegődések időtartamának hoszszában figyelhetjük meg.

1810-ig a 3–3,5 évre való szegődés dominált, azonban az 1810-ben elkezdődő csökkenéssel párhuzamosan a 4–4,5 éves került előtérbe. Az inasok számának 1830-as évekbeli még erőteljesebb csökkenésével hirtelen az 5–5,5 évre szóló egyezségek szaporodtak el, illetve kis számban a korábban nem észlelhető 6 évig tartók is elkezdtek feltűnni. Az 1840-es években ismét enyhén növekedett a beszegődő inasok száma, ezzel együtt az évtized végén újra a 3–3,5, illetve 4–4,5 éves szolgálat jutott túlsúlyba. 44 Varga 1984. 112. 45 Spóner 2009. 152. 46 „A gyáripar térhódításával azonban a mindinkább szolgáltató jellegű, csak szűk helyi szükségleteket kielégíteni, vagy részben fedezni képes kézművesipar lokális funkcióvá, a gazdaság mindenütt jelenlévő ágazatává szűkült. […] A szolgáltató jellegű tevékenység térhódítását jelzi, hogy számos, korábban készárut előállító kézművesmester tevékenységének egyre nagyobb részét tették ki a javítási munkák, s mind gyakoribb, hogy saját termékeik mellett, vagy helyett idegen árucikkekkel kereskednek.”

Bácskai 1984. 89–91. A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele 31 kedések számának növekedését nevezi meg, tünetként pedig a lakatosok munkakörének teljes átalakulását emeli ki: a mesterek munkái fokozatosan „a javító feladatok ellátására korlátozódtak, illetve a gyárilag készített lakatok felszerelésére.” 47 Tehát míg Pesten a gyáripar a mesterségbeli szaktudás újfajta alkalmazási módját nyitotta meg, addig az északkeletmagyarországi régióban a tudás degradálódásához vezetett a vasgyár megjelenése. Debreceni és vidéki származású inasok a lakatos céhben A debreceni és vidéki származású inasok számának változásait tekintve láthatjuk, hogy a vidéki módosulások szinte pontosan követték a teljes változást 1820-ig, illetve eddig az időpontig csak néhány évben és akkor is csak minimálisan haladta meg a debreceni inasok száma a vidékiekét (2. diagram). A század első felében tehát végig nagy mértékben, a debrecenieket jelentősen felülmúlva voltak jelen a vidéki inasok a céhben. 1846-ban drasztikusan megemelkedett a debreceniek aránya (1849-ben történt meg először, hogy egyáltalán nem szegődtek vidéki inasok a debreceni lakatos céhbe). 1866-tól 10 évig 80% körül alakul a debreceni inasok aránya a céhben, majd az ipartársulat megszűntéig ismét 50% körülire csökkent. Összevetve Bácskai Vera adataival, láthatjuk, hogy míg az ismert származási helyű, Pesten tanuló lakatosinasok „46%-a pesti, 5%-a budai, 4,5%-a óbudai születésű volt”,48 tehát a helyben születettek száma szinte megegyezett a vidéki inasok számával, addig Debrecenben az ismert származási helyű lakatosinasok közt a vidékiek (695 fő) száma több mint másfélszerese volt a debrecenieknek (395 fő). Az inasok szinte 100%-ban falvakból és mezővárosokból érkeztek, de kétszer annyi inas jött a mezővárosokból, mint a falvakból. A legkevesebb inast a szabad királyi városok adták. Ennek hátterében egyértelműen fejlett iparuk állhatott (3–5. diagram).

A vidéki inasok származási helyeit tekintve a kibocsátó települések között legnagyobb arányban, nem meglepő módon, falvak találhatóak, de ugyanabból a faluból jellemzően csak néhány lakatosinas került Debrecenbe. Kivételt jelent ugyanakkor a Debrecentől mindössze 13 km-es távolságra található Sámson falu, amely feltehetőleg az elhelyezkedése miatt 21 inast adott a debreceni lakatos céhnek a 19. század folyamán. A 10–20 főt kibocsátó települések közt elszórtan még megjelennek falvak, de a 20 inasnál többet adók (Sámson kivételével) mezővárosi jogállásúak voltak. Annak ellenére azonban, hogy egyes mezővárosokból nagyszámú inas jött Debrecenbe, valójában a kibocsátásukban szerepet játszó mezővárosok 71,9%-ából mindössze egy érkezett. Jellemzőknek tekinthetők emellett a mezővárosok 6–10 és 25 fő feletti inast kibocsátó kategóriái, 12,2%-uk az előbbi, 8,7%-uk az utóbbi csoportba sorolható. Bár az inaskibocsátásban nagy szerepük volt a mezővárosoknak, azonban ezek felében nem működtek céhek, és kevés volt köztük az alközponti, piacközponti funkcióval bíró település is, vagyis az inasok többsége kevésbé városiasodott településekről érkezett Debrecenbe. 47 Spóner 2009. 152. 48 Bácskai 2007. 358. Kovács Evelin 32 A vidéki inasok debreceni jelenlétét érdemes abból az aspektusból is megvizsgálnunk, hogy az azonos származási hellyel rendelkezők kapcsolatban állhattak-e egymással Debrecenbe kerülésüket megelőzően, és ez vajon szerepet játszhatott-e a lakatos céhbe való szegődésükben.

1803-ban és 1805-ben két földesi fiú szegődött inasnak Szőke Jánoshoz: Héti József és Hétt János. A szegődők névhasonlósága és az azonos szegődtető mester alapján feltételezhető, hogy a földesi fiúk rokoni kapcsolatban voltak. A nádudvari Huri Sándor, Hori Gábor és Hári András esetében szintén felmerülhet, hogy rokoni kapcsolat lehetett közöttük, Sándor 1827-ben szegődött a céhbe, Gábor és András pedig 1832-ben érkeztek Nádudvarról öt hónapos eltéréssel, ők azonban más-más mesterek műhelyeibe kerültek. A sámsoni inasoknál szintén az esetleges rokoni kapcsolatok játszhattak szerepet abban, hogy Fekete Ferenc és Fekete Mihály ugyanabban az évben néhány hónapos eltéréssel szegődtek be Veszprémi Pál debreceni mesterhez, Fekete Mihály és Fekete József pedig két év eltéréssel kerültek Szentjóbi Andráshoz. Az 1783-ban szegődött karcagi inasok esetében ugyancsak felvetődhet, hogy rokoni viszonyban álltak: Dobrai Gábor és Dobrai Péter neve a szegődtetési könyvben közel azonos időpontban kerülhetett bejegyzésre.

A rokoni kapcsolaton túl a kisebb településekről érkezők közt is működhetett egyfajta kapcsolattartás, hiszen nem lehet véletlen, hogy az 1824 és 1835 között Székelyhídról érkezett három fiú (Sipos János, Szamos Ferenc, Frisauf Károly) mindannyian Bauer Antal műhelyébe kerültek. A filialista mesterek inasszegődtetési lehetőségei Kemecsi Lajos szerint azokat a vidéki mestereket vették fel filiálisként a városi céhekbe, akik olyan településen éltek, ahol nem működött céh. Adatai szerint a 19. század elején még drágább volt a vidéki céhtagoknak a céhbe lépés, a céhek megszüntetése előtti időszakban azonban a filiális mestereknek a belépésért már csak „féltaksát kellett fizetnie”.49 Vida Gabriella kutatása alapján a vidéki mesterek nagy száma a kontárok jelenlétével együtt a miskolci fazekascéh provinciális jellegének, alacsony fejlettségi szintjének tartóssá válásához járult hozzá.

 A szerző a vidéki mestereket landmajszterekként nevezi meg.50 A források szerint a miskolci céhen kívüli csizmadiák a „Mester Stück” készítése elől mentek idegen helységbe, hogy ott elcsalják a helybeli mesterek legényeit és kijátsszák a céhes szabályokat.51 Eperjessy Géza az iparűzés kevésbé hatékony formájának tekinti a filialista mesterek működését, ezért a vidéki céhek létrehozása révén a filiális kapcsolatok megszakítását pozitív eredményként értékeli.52 Bodó Sándor adatai alapján a 19. század elején a landmajsztereket, vagyis a falusi kézműveseket a céhes mesterek kontárokként kezelték, függetlenül attól, hogy mesterségüket céhes vagy céhen kívüli keretek közt sajátították el. Elsősorban a céh 60 km-es vonzáskörzetén belül éltek a landmajszterek és mindössze évi egy alkalommal kellett megjelenniük a céhgyűléseken.53 49 Kemecsi 1999. 367. 50 Vida 1999. 103. 51 Vida 2016. 161. 52 Eperjessy 1963. 962. 53 Bodó 1975. 542. A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele 33 A filialisták inas- és legényszegődtetéseit tekintve Bodó szerint a miskolci varga céh landmajsztereinek nem volt kötelező bejelenteniük az inas- és legényfogadást, Vida adatai alapján viszont a miskolci fazekascéh vidéki mesterei rendszeresen bejelentették inasaikat.54 A fenti adatok szerint tehát egy városon belül, akár céhenként is változhatott a landmajszterek megítélése.

Érdemes egy további, külföldi szakirodalmi példával is rávilágítani a vidéki és városi mesterek kapcsolatára, ugyanis a vidéki és városi mesterek kapcsolatának elemzése egy terület iparosodottságának mértékére is rámutathat Josef Ehmer vizsgálatai alapján. Ehmer a 18–19. századi közép-európai céheket vizsgálva megállapította, hogy a vidéki kézművesek megjelenése a korai modern időszakban meginduló urbanizációs folyamatok, társadalmi és gazdasági változások egyik lecsapódása volt és a vidéki kézművesek azokon a területeken jelentek meg nagy számban, ahol a protoindusztrializációs folyamatok hatása dominánsan kimutatható volt. Ehmer a vidéki céhek és kézművesek terjeszkedésének vizsgálatát azzal összegezte, hogy az Anciem régime végére Közép-Európa déli részén már olyan sűrű céhrendszer alakult ki, mely a városi és vidéki területeket egyaránt magába foglalta és így a legtöbb kézműves is ez alá a céhrendszer alá tartozott. Vizsgálatában kimutatta, hogy Közép-Európában a vidéki és a városi céhek kapcsolata felemás volt. Ez a jelenség abban nyilvánult meg, hogy folyamatos konkurenciaharc volt a vidéki és városi mesterek között. A városi kézművesek korlátozni igyekeztek a vidéki kézművesek működését, a vidéki mesterek pedig az önállósulásra törekedtek. A konkurenciaharc mellett viszont a vidéki és városi céhek összefonódására is talált példát a kutató egyes céhek esetében, ahol a rokoni kapcsolatok összekötötték a vidéki és városi mestereket és a szakma terjeszkedését a területi különbségeken átívelő családi kapcsolatok biztosították.

55 A debreceni filialista lakatosokkal kapcsolatban nem maradt fenn olyan forrás, mely működésük feltételeit élesen tükrözné, így arra csak az inasszegődtetéseik vizsgálatából következtethetünk (6. diagram). 1790-ig nem találunk adatokat filialista mesterek általi szegődtetésre. 1790-től kezdenek vidékiek inast foglalkoztatni, és 1840-ig szinte folyamatosan kerültek hozzájuk is inasok. 1791-től 1830-ig a debreceni mesterek által szegődtetett vidéki tanulók száma szinte végig 5–15 fő között ingadozott, a debreceni mesterek által felvett debrecenieké ebben az időszakban 2–7 fő közötti volt, a filialisták pedig 1–3 embert tudtak felfogadni egy évben. 1795-ben drasztikusan lecsökkent a Debrecenbe szerződtetett vidéki inasok száma, ugyanakkor több vidéki mester tudott ebben az évben is szegődtetni. Az inasok számának 1816-ban kezdődő csökkenése szintén kevéssé volt hatással a vidéki mesterek szegődtetési lehetőségeire, ugyanis a korábbi számokhoz képest nem csökkent olyan drasztikusan56 az általuk befogadott inasok száma, mint amilyen hirtelen indult csökkenésnek a debreceni mesterek által felvetteké.

 Viszont az 1841-től a vidéki mesterek kapcsán megfigyelhető folyamat – a szegődtetésből való kimaradásuk – összefüggésben állhat az inasok számának 1838-as jelentős megcsappanásával. Ez alapján úgy tűnik, a vidéki mesterek szegődtetési lehetőségei nem voltak alárendelve a debreceni mesterekének mindaddig a pontig, míg nem következett be a céh utánpótlását veszélyeztető inasszám-csökkenés. 54 Bodó 1975. 546.; Vida 2016. 161. 55 Ehmer 2008. 56 A csökkenést valójában ebben az esetben a kisszámú inasszegődtetési lehetőségeik miatt egyenlőnek vehetjük a szegődtetés megszűntével. Kovács Evelin 34 A debreceni lakatos céh inasszegődtetési könyvébe 53 vidéki mester általi szegődési alkalmat jegyeztek fel, melyből 3 esetben nem ismerjük a szegődtető mester, 3 esetben pedig az inas lakhelyét.

 A filialista és a szegődtetett inas lakhelye közti összefüggést vizsgálva megállapíthatjuk, hogy 30 alkalommal a filialista lakóhelyéről származott az inas is, 16 esetben viszont különbözött a filialista és az inas lakóhelye, tehát nem egyértelműen volt előfeltétele a vidéki mesterhez való szegődés esetében az inasnak a vidéki mesterrel való azonos származási helye. Megfigyelhetjük továbbá, hogy egy filialista mester vidéken való feltűnése megélénkíthette a mesterség elsajátítása iránti keresletet az adott településen. Mint említettem, Székelyhídról 1824-ben, 1832-ben és 1835-ben is érkezett egy-egy inas Debrecenbe, s miután Kis Józsefet 1838-ban bejegyezték a debreceni lakatosmesterek közé, mint Székelyhídon élő filialistát, négy székelyhídi fiú döntött a lakatosmesterség elsajátítása mellett. 1839. január 13-án szegődtette Kis József Beregszászi Imrét és Pallagi Dánielt, majd 1840. augusztus 9-én Tőkés Józsefet és Nagy Bálintot. A székelyhídi filialista a későbbiekben azonban nem fogadott inast, aminek okát nem ismerjük, ezzel együtt viszont a székelyhídi származású inasok is eltűntek a debreceni lakatos céh szegődtetési könyvéből. A székelyhídi Kis József működése azonban más szempontból is érdekes, ugyanis nem ő volt az egyetlen székelyhídi lakosként bejegyzett lakatos filialista.

Tóth Péter és Oláh Péter is Székelyhídról került be a mesterlajstromba, viszont Tóth Péter egyáltalán nem szegődtetett inasokat, Oláh Péter pedig 1825-ben, mint diószegi filialista szegődtette a nagylétai Erdélyi Józsefet és az ismeretlen származási helyről érkező Gedeon Jákobot.57 1831-es és 1833-as szegődtetései alkalmával már székelyhídiként jelölték, de előbb egy diószegi, majd egy csokai (ma: Csokaly) inast szegődtetett. Ezt követően Oláh Péter szegődtetéseiről sem tudunk semmit.

 A vonzáskörzet területének bemutatása Az egy és két inast kibocsátó vármegyék (Szilágy, Krassó, Kishont, Tolna, Baranya, Fejér, Máramaros, Szepes, Bars, Zemplén, Külső-Szolnok) egyike sem volt határos Bihar vármegyével. A 3–10 inast adó vármegyék (Pest-Pilis-Solt, Heves, Borsod, Bereg, Békés) közül egyedül Békés vármegye volt szomszédos Biharral, Bereg vármegyéből pedig a nagyobb távolság ellenére is jelentős számú inas érkezett Debrecenbe (1. térkép).

A Jász-Kun kerülethez tartozó városok pozíciójukat tekintve szintén a Debrecentől távolabb eső települések közé sorolhatóak, ennek ellenére a szomszédos Szatmár vármegyét (17 inas) is megelőzve 28 inas érkezett innen a század folyamán. A Jász-Kun kerület jelentős inaskibocsátása láttán felvetődhet, hogy a személyében szabad népesség a térbeli mobilitásban aktívabban tudott részt venni, de ennek az összefüggésnek a tisztázása még további kutatásokat igényel.

 A szomszédos vármegyék közül Szabolcs már magasan kiemelkedett inaskibocsátását tekintve (97 fő), vagyis innen több mint négyszer annyi inas érkezett, mint Szatmár vármegyéből. A szomszédos Hajdú kerületből, a későbbi Hajdú vármegyéből pedig közel kétszer annyian érkeztek, mint Szabolcs vármegyéből (174 fő). A legtöbb inas azonban Debrecen közvetlen környékéről, Bihar vármegyéből vándorolt be a városba a 57 Mettzentorra valóként jegyezték be, Mecenzéf települést sejthetjük egy esetleges elírás mögött. A debreceni lakatos céh inasságának származási hely szerinti összetétele 35 mesterség tanulása végett, 276 fő. A vidékiek mellett a század folyamán 396 debreceni származású inas állt be a céhbe.58 A Bihar vármegyében és a szomszédos vármegyékben működő lakatos céhek számát a céhkataszter és Trostovszky Gabriella adatai alapján határozhatjuk meg.

A céhkataszter adatai alapján Bihar vármegyében csak Debrecenben működött a 19. század folyamán lakatos céh, a közvetlenül szomszédos vármegyéket tekintve pedig Szabolcsban Nyíregyházán, Szatmárban Szatmárnémetiben, Arad vármegyében Aradon, Békés vármegyében Békésen és Gyulán, a Hajdú kerületben Böszörményben. A Hajdú kerületben Nánáson egy társas céh működött, melynek tagjai a lakatosok mellett a kovácsok és asztalosok voltak.59 Trostovszky Gabriella adatai szerint a fent felsorolt céheken kívül Bihar vármegyében Margittán, Nagyváradon (Nagyváradon belül pedig három városrészben, VáradVáralján, Váradolaszin és Váradvelencén is) működött lakatos vagy lakatosokat is tömörítő társas céh, Szatmár vármegyében Csengeren, Fehérgyarmaton, Felsőbányán, Mátészalkán, Nagybányán, Nagykárolyban, Arad vármegyében Gyorokon, Kisjenőn, Magyarpécskán, Pankotán, Újszentannán, Békés vármegyében Békéscsabán, Gyomaendrődön, Mezőberényben, a Hajdú kerületben Hajdúdorogon, Hajdúszoboszlón is voltak lakatosokat tömörítő céhek.60 A felsorolt céhek jelentős része 1815 után jött létre, így feltételezhető, hogy csak az 1772-es alapítású nagyváradi céh lehetett a debrecenivel vetekedő lakatosképző központ.

 Összevetve Debrecent és Pestet a városok közvetlen környékéről, az őket kebelükbe fogadó vármegyék és az azokkal szomszédosak területéről, valamint a külföldről érkező lakatosinasok aránya szerint, néhány érdekes vonást figyelhetünk meg. Míg a pesti inasok mindössze 13%-a származott Pest és Fejér vármegyékből, 11%-a a Jász-Kun kerületből,61 addig a Debrecenben tanuló vidéki lakatosok 49,5%-a származott Biharból, Szabolcsból, illetve a Hajdú kerületből, viszont alig 2%-uk érkezett a szintén szomszédos Szatmárból és Békésből, illetve 2,5%-uk a szabad jogállású Jász-Kun kerületi mezővárosokból.

 A Debrecenbe szegődő inasság származáshelye által kirajzolódó vonzáskörzet Lengyelországig terjed, ugyanis 1784-ben érkezett két „lengyel fi” megjelölésű inas is, majd 1785-ben szintén érkezett egy „Lengyel Országba” jelölésű inas.62 A külföldiek aránya azonban elenyésző volt a debreceni lakatos céhben. A pesti lakatosinasok összetételével összevetve láthatjuk, hogy Pesten a lakatosinasoknak több, mint 7%-át alkották külföldi születésűek.63 58 Összevetve az adatokat Bagdi Róbert és Demeter Gábor vizsgálatának eredményeivel, megállapítható, hogy a 20. század elején is erős kapcsolat volt (a városi központok és megyék kapcsolatát tekintve) „Debrecen és Bihar, valamint Debrecen és Szatmár között,” illetve Hajdú megyéből is nagyarányú volt a Debrecenbe irányuló kivándorlás. (A vizsgálatba a szerzők nem vonták be Szabolcs megyét.) Bagdi–Demeter 2009. 25. 59 Éri–Nagy–Nagybákay 1976. 60 Trostovszky 1996. 205–221. 61 Bácskai 2007. 358. 62 Szalotzki József, Votutski Simon, Csajkotzki János 63 Mivel a külföldi megnevezés akár megtévesztő is lehet, ezért érdemes megjelölni a területeket, ahonnan az inasok érkeztek: Cseh-Morvaországból 66, az osztrák tartományokból 37, Sziléziából 8, Galíciából 7, Szerbiából 5, Poroszországból 3, a Badeni Hercegségből 2, Bajorországból 2, Triesztből 2, a Német Birodalomból 1, Hollandiából 1, Moldvából 1, Szászországból 1, Türingiából 1 fő. Bácskai 2007. 359., 365. Kovács Evelin 36