Magyarország területén az Árpádkorban a gyümölcsösök

A  vizsgált történeti táj gyümölcskultúrája azért érdemli ki a néprajzi érdeklődést, mert a régi Bodrogközre is jellemző víz menti, nem ritkán ártéri gyümölcsösök az elmúlt századokban a Kárpát-medence gyümölcsészetének központjai voltak. Ez a gazdasági ág a folyó menti lapályok életmódjához tartozott, átalakulása, változása azonban már új létforma, újfajta üzemszervezetek ágazatává tette. A gyümölcstermesztés ugyan nem egyforma súllyal volt jelen a vizsgált falvak gazdasági életében, de számottevő szereppel bírt a gyümölcstermesztő települések gazdálkodásában.

Mindemellett bodrogközi históriája arra is példaként szolgál, hogy egy tradicionális gazdasági ág új körülmények között való adaptálása mennyire lehet sikeres.

Belényesy Márta vizsgálatai igazolták, hogy Magyarország területén az Árpádkorban a gyümölcsösök két nagy geográfiai térszínen fordultak elő legnagyobb gyakorisággal: részben a hegyek lábainál, a hegyvidékek elődombságain, valamint a nagyobb folyók, elsősorban a Duna, Tisza, Szamos és a Körösök, ezeken kívül a

Maros és az Olt árterein, ahol a – szinte vadon termő – szilvás és körtés berkek mellett, legkorábban jelentek meg a kerített gyümölcsösök is. Ezek a termesztő központok lényegében a 19. századi ármentesítésekig meghatározó jelentőségűek voltak, s az ország keleti felében népünk sokáig szinte csak az árterek, vízparti szakaszok vadon növő gyümölcsfacsoportjait hasznosította. A 18–19. századi ország leíró, gazdasági és statisztikai irodalom mindig kiemeli a Tisza-völgy gyümölcstermesztésének súlyát, amin lényegében az ártéri szintek, valamint az ártereket övező rétek és kertek gyümölcsfaállományát kell értenünk. Galgóczi Károly szerint: „A Tiszahát fent Máramaroson elkezdve mindkét oldalon Beregh-Ugocsa, Ung, Zemplén, azután Szatmárban és Szabolcsban egyaránt egész gyümölcs raktárakat képez…”. A nedves ártéri talajokat elsősorban szilva, alma és a körte kedvelte.

A Felső-Bodrogközben azonban a gyümölcstermesztés súlypontja az ártereken maradt, még a vízrendezés után is megőrizve a korábbi termesztés számos hagyományát. A gátakon belül a régi vízi világ számos maradványához hasonlóan élt tovább a gyümölcstermesztés is, megőrizve számos archaikus technikát, s a haszonvétel extenzív formáit. Ennek lezárását – hasonlóan a mai Magyarország területéhez – a közös gazdálkodás, a JRD megalakulása késztette. Az alábbiakban ezt a folyamatot két Tisza menti gyümölcstermesztő falu, Nagytárkány és Kistárkány példáján igyekszem szemléltetni. A közös gazdálkodás bevezetése előtt a Tisza-völgy szlovákiai és magyarországi oldalán egyaránt magángazdák birtokában voltak az ún.

Tisza-kertek, az ártéri gazdálkodás jellegzetes reliktumterületei. Nagytárkány és Kistárkány mellett hasonlók voltak a Bodrogközben Zemplénagárd, Révleányvár, Tiszakarád és Cigánd térségében is. Az utóbbiak századunkban is elhanyagolt szilvások, gyümölcserdők voltak.

A Tisza-kertek fokozatosan váltak többhasznúvá, a területükön zajlott irtás vélhetően nem jelentette az ártéri gyümölcsös ligeterdők teljes kivágását. Legkorábbi állapotukban – hasonlóan a Tiszakarád és Cigánd térségében a két háború között még meglevőkhöz – leginkább szilvás gyümölcserdők voltak. A Tisza szabályozása után alakult ki végső helyük, s a jószerével vadon termő gyümölcserdők a 19–20. század fordulójától szelídültek valódi kúltúrtájjá.  A  magról kelt hajtásokból a gazdák csak az erősebbeket hagyták meg, s azokat nevelték fává, fokozatosan sorokba is rendezve őket. Mivel az áradás rendszeresen meglátogatta őket, többféle módon igyekeztek azokat úgy átalakítani, hogy ne csak kárát, hanem hasznát is lássák a meg-megjelenő árvizeknek. Ennek legfontosabb eszköze az újabb, magas törzsű gyümölcsfák meghonosítása volt: az akár 3–4 méteres törzsű fákat ebben az időszakban sorokba rendezték, ritkították, azért is, hogy közeik és aljuk más módon (is) hasznosítható legyen. A Tisza-kertekben azonban azok felszámolásáig álltak olyan régi, öreg fák, amiknek már senki nem tudta az eredetét és a fajtáját, azokat nem is gondozták, nem ápolták. Ebben az időszakban a szilvások korábbi dominanciáját az almafák vették át: az 1930-as években már megközelítőleg ¾ része almafa az állománynak, mintegy 20%-nyi a szilva, a többi pedig körte volt.

A haszonvétel legfontosabb feltétele a jó áradás volt: az árvíz, ami a tavaszi olvadáskor gazdag hordalékot hozott, jószerével megtermékenyítette a fákat és a kerteket. Különösen akkor, ha hamar levonult, s nem áztatta sokáig a talajt, de táplálta a fákat. Az 1950-es évektől már nem jó vizek jönnek, inkább ártanak a talajnak: a Tisza vízgyűjtő területén kiirtották az erdőket, a víz már nem a korábbi löszös talajt, tőzeget hozza, hanem terméketlen iszapot.

A tárkányi Tisza-kertek a vad gyümölcserdőből századunkra sorokba rendezett gyümölcsössé váltak, de – szemben több víz menti településsel – nem elpusztultak, hanem megújultak az ártéri gyümölcsösök. Az irtással, ritkítással többhasznúvá is váltak ezek a területek, jóllehet hasznosításuk extenzív volt. A Tiszakertek egy részét legeltették: mindkét településen az ártérben volt a legelők egy része. Nagytárkányban a csorda egész évben az árteret járta, Kistárkányban pedig általában a sarjú lekaszálása után hajtották oda a fejős jószágot. A terület jelentős hányadát kaszálták, a gyümölcsfák alját is, lehetőleg a gyümölcsfajták éréséhez igazítva azt. A sarjút sorban vágták a veresszilva, majd a berbenci szilvafák alatt, végül az almafák alját kaszálták meg, hogy a hulló gyümölcsöt könnyű legyen felszedni. A jószágot nem szívesen engedték a gyümölcsfák alá, mert letördelték a fák alsó ágait, de mindenszentek után, mikor a csorda beszorult, a magánlegeltetést általában itt végezték.

A hulló gyümölcsre ritkán hajtottak jószágot, a lepergett termést inkább hazavitték a sertésnek. Csak elvétve fordult elő, hogy a kondás ráhajthatta a sertésnyájat a gyümölcsre: inkább felszedték és értékesítették a hulló gyümölcsöt is.

A Tisza-kertek egy részét vetéssel is hasznosították, ha a gazda egy-egy darabot kihasított erre a célra. A tavaszi áradás után egy-egy kis zabot, vagy más tavaszi gabonát vetettek. Ha a víz elvitte azt, akkor babbal, krumplival, kukoricával pótolták a vetést – az utóbbi takarmánynak volt bevágható csalamádéként. Egy-egy darab lucernát, lóherét is vetettek, kisebb darabban zöldségfélét, káposztát, paradicsomot is kapáltak. Az igényesebb növények a Tisza-kertek gyümölcsfáinak intenzívebb hasznosításával párhuzamosan jelentek meg a Tisza-kertekben.

A tárkányi gyümölcstermesztésben Trianon után következett be minőségi változás: a termesztés fokozatos intenzívvé alakítása. Ennek két fő kiváltó oka volt, itt két feltétele volt adott. Az egyik a kedvező táji, ill. talajadottságok, amelyek lehetővé tették az extenzív hagyományokon alapuló, új gyümölcsészet kialakítását. A kitűnő talaj adott volt. „A talajban van valami, mert a régi fajták is jók voltak, azok is híresek voltak – arról ismerték a falut a környéket. Volt gyümölcs másfelé is, de ilyen értékes gyümölcs, mint a mienk csak Máramarostól lejjebb volt, Técsőn. Onnan voltak  is megnézni a mi gyümölcsünket, mert hallották, hogy itt is igen híres gyümölcs terem.” „A Tisza-kertben az almának egészen különös ézi volt. Nekünk most is van itt a kertben, de nincs olyan jóézű alma, mint ott volt! Azt a részt a Tisza járta: a gyümölcs is sokkal jobb ézű volt, és más volt a zamatja. De még ott sem volt egyforma: másfajta talaj volt az egyik részen, mint a másikon, más volt a gyümölcs ézi is, ami ott termett. Más volt a gyümölcs az iszapos részen, másaz agyagon vagy a homokon. De innen nem kellett elvinni a gyümölcsöt a piacra!

Ide jöttek érte a vevők, megvették még a fán, féléretten!” A változás másik összetevője az értékesítési viszonyok Trianon utáni megváltozása volt. (A gyümölcskereskedelemről alább részletesebben szólok.) A Magyarországra való beszállítás lehetősége megszűnt, a belső piac megváltozott. Piacot csak igényesebb gyümölcs remélhetett

Különösen gazdagnak tűnnek az almanevek, a vizsgált terület falvaiban ezek a nevek a legterheltebbek is. A gyümölcsös falvakban olykor 6–7 almanevet is ismernek a régi fajtákból, ezekhez körtéből legfeljebb 2–3, szilvából inkább 1–2 társul, s lényegében elhanyagolható az ismert cseresznye-, meggy-, dió- és más gyümölcsnevek száma.

Falvaink többségében ismert az apróposadt alma, melynek a Bodrog mentén szlovák elnevezését is ismerik: radóka. Általánosan ismert az aranypármin, a batul vagy batur és a borízű, csak Rad lakói emlékeznek a baranyók almára. (Nem zárható ki a névadás szlovák kapcsolata.) Csak Kisújlakon bukkan fel a csipszaralma elnevezés, általános viszont a csörgő–csörgős, kevéssé a csanális–csinálos almanév. Ugyancsak közkeletű az édesalma elnevezés, valamint a fontosalma. A fanyar, húzós, zöld színű gyümölcsre a Tisza mentén általánosan ismerik a fűzfa–ficfa almanevet, ami a Tiszavölgyön másutt is elterjedt. Mindenütt ismert a jáncsecs–jáncsecs, a jeges, a húsvéti rozmaring, a kormos almanév, a Tisza mentén fordul csak elő a laposalma, valamint a – vél. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája, 1895. Magyar Statisztikai Közlemények XV.hetően a mosánszki névből származó – mosánka elnevezés. A parfin almát csak Leleszen hallottam említeni, a ranet (baum- és kanadai változatban) Kistárkányban volt ismert. A sóvári fajta igen sokféle változatban termett: téli, nyári, jeges, csíkos, török, nemes, paraszt jelzőkkel említi. Kevéssé elterjedtek a sólyom, tökalma–tökédes, törökpiros és a törökbálint nevek, a tótpiros pedig csak Bacska és Battyán településekről került elő gyűjtésem során. Zétényben ismerték a tracskaédes almanevet.  Újabban a nemes almafajták terjedtek el: a jonathán, delics, stárking általánosan ismertek ma már.

A körtenevek zöme az érés idejére, valamint a gyümölcs tulajdonságára, élvezeti értékére utal. Ilyenek az árpávalérő–árpaérő, búzávalérő, zabbalérő, a cigánykörte (a gyümölcs általános, közönséges elterjedtségére is utal), a babos, a csengőkörte, disznószarkörte, fűzfa (ficfa) körte, fürsös, szotykos, kormos, kavicsos vagy kavacsos, lókörte, lisztes, méz-, mézes-, mézédes körte, nyakas, nyári, pirosódalú, pergament, parázs, sárgakörte, szőkekörte,tojáshéjú, vérbélű, vajkörte. Nemesebb fajta a (Vilmos) császárkörte.A fentiekhez képest szegényesebbek a szilvafajták elnevezései, amiben bizonyára szerepet játszott, hogy a szilvások jelentős része szinte vadon termő ártéri liget volt a Tisza mentén. Általánosan ismertek a berbenci, duránci vagy duráncki, a gömbölyű szilva és a veresszilva nevek. Ritkábban használatosak a formára, méretre utaló cseresznyeszilva, kökényszilva, a lószemű, valamint az ugyancsak tulajdonságot jelző muskotály–muskotályos, pirosódalú és a hólyagos kifejezések. A sárgaszilva neve általánosan fosóka vagy fosószilva.  Nagytárkányban és Kistárkányban a dobronyi elnevezés őrzi a Tisza túlsó partján fekvő Nagydobrony nevét.

A cseresznye termesztésének kisebb jelentőségére, ill. annak néhány központban való előfordulására utal, hogy elnevezései közül csak a koránérő, májusi, a fekete, a ropogós, valamint a rövidszárú tulajdonságnevek bukkannak fel, s csupán a kisgéresiek szentesi cseresznyéje utal egyértelmű fajtanévre. Hasonló módon szegényesek a diófajták nevei: csak a vékonyhéjú, papírhéjú és a tökös kifejezéseket sikerült fellelnem.

Magában a gyümölcskereskedelemben a gyümölcsfajtáknak, ill. neveknek valójában nincs jelentősége. A hasznosítás módja, formája a döntő (lekvárnak való szilva, pálinkának való szilva, téli alma vagy körte, reszelni való alma stb.), ill. sajátos márkanévként jelennek meg egyes helynevek bizonyos gyümölcsök kapcsán. A Tisza mentén a técsői és a tárkányi gyümölcsök voltak „márkák”, valamint – a Felső-Bodrogközben és Kassán – a géresi cseresznye.

Az elmúlt évszázad során a gyümölcstermesztésben számos változást lehet kitapintani a Bodrogköz falvaiban. A gyümölcsfában szegény településeken a parasztgazdaságokban valójában nem jelenik meg gazdasági feladatként és lehetőségként a gyümölcs, legfeljebb annyiban, hogy valamelyik szomszédos faluból lekvárnak való szilvát vásárolnak a család számára. A gyümölcserdőkben, ligetekben gazdag falvak elsősorban adottságnak, lehetőségnek tekintik a gyümölcsöt, aminek éppen az a haszna, hogy lényegében csak a betakarításnál és – esetleges – értékesítésénél igényel munkát. A faállomány javítása, a termesztési technika tökéletesítése a már korábban is megfelelő adottságokkal rendelkező falvakban indul meg, itt azonban a nagyobb munkabefektetés és – nemesített fajták beszerzésével – kisebb anyagi ráfordítás növeli meg a várható gazdasági hasznot. Saját fogyasztásra viszont mindentelepülésen elterjedt a gyümölcs az 1930-as évektől, éppen a termés értékének emelkedése miatt: már csak – a korábbihoz képest – komolyabb összegért vásárolható meg a szükséges mennyiség. Változó gazdasági egyenlegről van tehát szó, ami jól kitapintható a faállomány és a termesztés térszíneinek módosulása miatt. Az ártérről, kaszálókról és legelőkről a gyümölcsfák a házi kertekbe kerülnek, s megszűnik a régi kertségek jelentősége is.

Mint már utaltam rá, változott a termesztés éves ciklusa, de a hasznosítás módja is. A régi gyümölcsfajták egyik nagy értéke az volt, hogy nem igényeltek gondozást, a másik pedig az, hogy jól eltarthatók voltak. A gyorsan leérő és romló gyümölcsfajták hasznosítása csak rövid ideig tartott, de a tartós gyümölcs egész télen fogyasztható és értékesíthető volt, s jól bírta a szállítást. A lapos alma és a fűzfa alma akár a következő nyár elejéig is élvezhető volt, már azon a fokon persze, amennyire egyáltalán élvezhető minőségi jegyei voltak. Ha nagyobb mennyiség termett, amit sem értékesíteni, sem feldolgozni nem tudtak, akkor a gyümölcsöt elvermelték. A Tisza mellől, Kistárkányból, Battyánból és Csernyőből van adatom a gyümölcsös vermekre. A 3–4 ásónyomnyi gödröt szalmával, főleg rozsszalmával korcolták körül, majd a gyümölcsöt – fajtánként beleöntve – leszalmázták, s beföldelték. Csernyőben csomókba rakták a nagyobb mennyiségű almát és körtét, majd a 2x2, 2x3 méteres csomók tetejére szalmát és földet szórtak. Télen esetleg trágyát is tettek a föld tetejébe, hogy a gyümölcs ne fagyjon meg. Az így kialakított kupacokat buckónak mondják. A télre megmaradó gyümölcsöt rendesen kamrában, pincében, padláson tartották.

A fűtetlen régi szobáknak télen jellegzetes szagot adott az ott tárolt gyümölcs és a szekrények tetejére rakott birsalma.