A Tisza szabályozásának igénye már Mátyás király idején felmerült

A Máramarosi-havasokban eredő Tisza 946 km hosszú útján Titelnél éri el befogadóját, a Dunát.

A 157 186 km2 kiterjedésű, kerekded alakú vízgyűjtőterület sajátossága, hogy nyugat–délnyugat felé nyitott. A tiszai vízválasztó kárpáti szakaszán északnyugattól délkeletig, majd tovább 1–2 ezer m tszf.-i magasságban húzódik. Maximuma

2509 m-en (Peleaga), minimuma 502 m-en (Duklai-hágó) van, míg az Alföldön 700 km es szakaszon a Tisza kisvízi medre 100 m-rel a tszf. alatt  marad. A folyó alföldi szakaszának középső és alsó részén a Tisza erősen aszimmetrikusan, teknő alakú lapályban,

alacsony ártéren folyik. A „völgyét” joggal hasonlítjuk geomorfológiai jegyei alapján egy „teknőhöz”.

Kifejezett völgye csak Kárpátalján van, főként a Huszt feletti folyószakaszon. Ott kilép az Alföldre és árvizei is csak az alföldi ártér pereméig terjeszkednek. A Tisza völgyében a felső pleisztocén kori folyó a Szamossal együtt még az Érmelléken a Nyírség és a Szilágyság között folyt. Itt találhatók pleisztocén kori teraszai. Mai helyére a Nyírséget keletről és északról körülhatároló, holocén eleji süllyedék területek, a fiatal jászsági süllyedék és a Szolnok–titeli árkos süllyedés vonzották. A süllyedő területekhez igazodó meanderezőmedre sokat változtatta helyét a Vásárhelyi-féle folyamszabályozásig.

Erről tanúskodik a mikro domborzatban gazdag, holtágakkal, kettős és hármas medrekkel felszabdalt, széles tiszai alföldi Irodalmi adatok alapján a Tiszadob és Tiszafüred között a bal parton kilépő víztömegek több mocsáron át 30–35 km-t megtéve a Hortobágy folyó közvetítésével a Berettyó sárrétjébe jutottak. A 30–40 cm-es víz és a nagy kiterjedésű mocsárterület csak kisebb része volt a Tisza közös vízrendszere mocsárvilágának. A Hortobágy egy kb. 10–12 km széles agyagteknőben folyik észak–délre a Körösök torkolatáig. A teknőt 8–10 m vastag folyó vízi ártéri üledék tölti ki. Ez a völgy a kettős-hármas Tisza-völgyek egyikeként a Nagykunság és a Hortobágy mélyebb övezete, amely már feliszapolódott, s az egykori nagy tiszai árvizek lefolyási útvonala volt.

A határon túli hegységkeret vízgyűjtőjéről lezúduló és a síkságon megrekedő csapadékvizek rendkívül súlyossá teszik az Alföld helyzetét: magas és hosszan tartó árvizeket, valamint nagy kiterjedés_ belvízi elöntéseket eredményeznek a Tisza teknő alakú völgyében.

1 Intézeti igazgató, egyetemi tanár, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet.

2A tanulmány az MTA felolvasótermében 2000 őszén, a 70 éves Enyedi György köszöntése alkalmából elhangzott előadás alapján készült.

Az Alföld délkeleti részének domborzattípusai

Jelmagyarázat: 1 – Alacsony ártér; 2 – Gyenge lefolyású alacsony ártér; 3 – Ármentes síkság (magas ártér); 4 – Infúziós lösz borította alacsony hordalékkúp; 5 – Enyhén hullámos homokos síkság; 6 – Enyhén felszabdalt síkság.

Az alföldi folyók mentén elhelyezkedő települések mindenhol az ún. magas ártéri szintekre települtek, amelyek eredetileg szárazulatok voltak és a legnagyobb árvizek sem öntötték el azokat. Az ősi Tisza és mellékfolyói hatalmas területeket árasztottak el

az Alföldön. A Tisza és mellékfolyói az Alföldjelentős részét igazi vadvízi országgá alakították

Árvízjárta területek a Tisza térségében az ármenetesítés előtti időszakban

A Tisza szabályozásának igénye már Mátyás király idején felmerült; ő ugyanis törvényt alkotott, hogy a Tisza kiöntései ellen töltések emelésével kell védekezni. A szabályozás alapjait azonban I. Ferenc teremtette meg 1807-ben a vízrendező, ill. a vízszabályozó

társulatokról hozott törvényével.

A Lányi Sámuel vezetésével 1834–1848 között elvégzett tiszai mappáció alapján már kitűnt, hogy a tiszai árvizek a történelmi Magyarország területén 18 megye 854 települését veszélyeztetik, tehát olyanokat is, amelyek magas ártéri szintekre települtek,

s az árvizektől korábban védettek voltak. Ez már arra utal, hogy az ún. alacsony ártér feltöltődése is felgyorsult.

A Tisza mentén és vízgyűjtő területén bekövetkezett, feltehetően a bányászat következtében is megnövekedett erdőirtás, legeltetés, földművelés hatására a lefolyás mértéke, az árvízszintek megnövekedtek, a települések veszélyeztetettekké váltak. A települések, a vonalas létesítmények és a mez_gazdasági területek biztonsága, védelme érdekében alakult meg 1846-ban Vásárhelyi Pál vezetésével a Tisza-völgyi Társulat, amelynek célja a szabályozási munkák tervezése és kivitelezése lett.

A Duna és a Tisza mellékfolyóinak megépített gátrendszere, a mesterséges mederszakaszok megépítése, a meander kanyarulatok átvágása, a mocsárvilág csatornahálózat kiépítésével történ_ lecsapolása az akkori Európa legjelentősebb természetátalakító tevékenysége volt. A beavatkozások akkor megfeleltek a velük szemben támasztott társadalmi és gazdasági követelményeknek.

A Tisza és mellékfolyóinak hordalékszállító képessége mindig nagy volt. Még az ármentesítések előtti alacsonyártéri szintekből szigetszerűen kiemelkedő magasabb térszíneken létesült legősibb települések is azért kerültek olykor-olykor árvízi elöntés alá, mert a környezetükben lévő alacsonyabb árterek feliszapolódtak.

A vízgyűjtőterületeken bekövetkezett robbanásszerű urbanizációs változások ezt a természetes hordalékszállítást megnövelték. Az árvíz elleni védekezés 150 éve alatt bizonyos szakaszokon a hullámterek feliszapolódása jelentősen megnövekedett, a hullámtér felszínfejlődésének következtében az övzátonyok, parti gátak kialakulása is felgyorsult.

Az 1974-ben elkezdett, de abbahagyott tiszai újratérképezés előkészítése során a vo. kövek állapotfelmérése közben a kövek közül a legtöbb feliszapolódott (Sass, 1981). A hullámtéri feltöltődés és azon belül az övzátony (parti gát) képződés az ezredfordulóig

nem került az érdeklődés előterébe. Ez annál is inkább meglepő, mert a Vásárhelyi-féle koncepció tervvitájának is egyik kulcskérdése volt. Számoltak ugyan azzal, hogy a tervezett szűk ártéren az árvizek magassága emelkedni fog, de a hordalék lerakódás mértékét nem tartották jelentősnek. Pedig a hullámtéri feltöltődés szerepe igen jelentős (Schweitzer, 2000). Ez oda vezetett, hogy a gátakat időszakonként – feltehetően a feliszapolódás és az övzátonyok képződésének hatására – magasítani kellett, és ha minden így marad, továbbra is magasítani kell majd.

Az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet és a KÖTIVIZIG közös mérései és térképezései alapján pl. a Tisza hullámtere Szolnok térségében 200–240 cm, a Körös hullámtere Békésszentandrás térségében az ármentesítést követ_en 140–160 cm vastagságban iszapolódott fel; jól felismerhetőek az utóbbi évek, évtizedek egy-egy árvizének 5–10–13 cm vastag üledékei. Ezen üledékek nem a kubik gödrök üledék felhalmozódásai.

Árvízvédelmi töltések magasságának növekedése

A Tisza árvízkor 1976 és 1983 között pl. Kisköre és Makó között (VITUKI 1983 szerint) átlagosan 30 cm-rel magasította hullámterét annak ellenére, hogy a kiskörei tároló igen jelent_s mennyiség_ hordalékanyagot ülepít le. A folyó a 2000-ben kialakult árvíz során pedig Szolnok felett 14 cm vastag hordalékot rakott le. Ez a folyamat oda vezet, hogy a folyó a hullámtér állandó feliszapolódásának

hatására magasabban fog folyni, mint az ármentesítés előtti alacsony árterének szintje, amely az árvizek során vízborítás alatt állott. Így pl. a Tisza már nem az alacsonyártéren, tehát nem a legmélyebb, ún. mélyártéri térszínen, hanem az általa feliszapolt magaslaton, felmagasítódott, hajdan alacsonyártérből kiszakított hullámtéren fog folyni.

A víz már nem fog tudni visszafolyni magasabban lévő medrébe, illetve hullámterébe, és úgy tűnik, hogy előbb-utóbb a Tisza és nagyobb mellékfolyói, amelyek az alföldi szakaszon folynak, a Hoang-Ho vagy a Pó-folyó sorsára fognak jutni 1999-ben és 2000-ben csak a jó Isten, és a hatalmas emberi és anyagi ráfordítás mentette meg az alföldi Tisza és mellékfolyóinak több szakaszát a gátszakadástól. 2001- ben azonban a Tisza beregi öblözetében a gátak már nem tudták feltartóztatni a folyó immáron állandósulni látszó árhullámát, amely Tarpánál átszakította a gátat.

Az Ihrig D. (1952) által közölt térképen láthatjuk, hogy a Tisza-völgyben milyen szakaszokon történtek vízkitörések, s a térképről az is kitűnik, mekkora területek kerültek vízborítás alá.

Nem adhatunk újra esélyt annak, ami az utóbbi közel száz esztendőben már többször (1919, 1925, 1940, 1948, 1970, 1974, 1998, 1999, 2000, 2001) előfordult, hogy a kialakult magas árhullámok elérték vagy meghaladták a gátak koronamagasságát. Az

eredetileg ötvenévenkénti előfordulási valószínűséggel számolt egyszeri nagy árvizek kivédésére épített töltéseket a hullámtér további feliszapolódása következtében vagy újra és újra magasítani kell, mint eddig tették, vagy pedig ezt egy újabb megoldással ki kell egészíteni.

Ez pedig a hullámterek bővítése, kinyitása ott, ahol a geomorfológiai, a gazdaság- és társadalom földrajzi viszonyok, az infrastruktúra ezt lehetővé teszik, ami hozzájárulna egy természet közeli állapot kialakításához (Schweitzer, 2001), vagy pedig az ún. „vésztározók” kialakításának lehetősége, amely az új Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése megvalósításának lényege (Váradi–Nagy, 2002) (10. ábra). Ez nemzetbiztonsági kérdés is, mert közel 1,5 millió ember létbiztonságát, életterét érinti. Az árvízszintek állandó emelkedésének ellensúlyozására az árvízvédelmi töltéseket erősíteni, magasságukat időszakonként emelni kellett. Mint ahogy azt az 1999-es és a 2000-es tiszai árvizek esetén láttuk, rendkívüli anyagi és emberi erőfeszítések árán javítgatjuk a több mint egy évszázados rendszert és nem merjük feltenni a kérdést, hogy mindez megfelelő a jövő évszázadok követelményeinek?