A NAGYEREJŰ KIS EMBER ÉS A KAPTÁS LÚ
1972. július 22-én hagyott itt bennünket a magyar néprajz kutatóinak egyik legkiemelkedőbb egyénisége Diószegi Vilmos. Nála szerényebb, segíteni kész, másokat tisztelőbb és tisztább embert nem igen tudnék mondani. Hatalmas befejezetlen munkájának értelmezése – ha Regulyra gondolok -, még egy évszázadig munkát ad elhivatott szakmabelieknek. Egyszerű hétköznapjainak minden perce a tudományé volt. Úgy ismertem, hogy beszélgetés közben hirtelen előkap egy tenyérnyi noteszt, s jegyzi bele az éppen hallott adatokat, kérdez, minden részletnek utána megy. Egyik utolsó alkalommal Hatvanban beszélgetett velem, ahol a Bakó Ferenc által szervezett Palóc Kutatás résztvevőiként voltunk együtt. Arról kérdezgetett, hogy hová való vagyok, s gyermekkoromban hallottam-e történeteket természetfeletti erejű emberekről, különleges állatokról, hogyan emlékezem ezekre. S már elő is került a kis jegyzetfüzet, mert kedvére való volt, amibe belekezdtem. Ekkor láttam, hogy mennyire ad a hitelességre, a szavak használatára, milyen rafináltan szűri ki azt, amit utólag belekeverhettem. Akkor nem mondott róla semmit, később meg már nem kerülhetett rá sor. Nem tudom, hogy előkerül-e ez a pár adalék valaha is, én biztosan tudom, hogy feleletet nem kapok rá, de ha már az oszétekkel kapcsolatos kutatásaim során Diószegi művei is kezem ügyébe estek, leírom a hatvani beszélgetésünket, szeretettel emlékezve rája is. Közlöm a körítést is, azaz az egykori körülményeket, amiket az ő keresztkérdései támasztottak fel bennem a hitelesítés célzatával.
Van egy gyermekkorom óta belém rögződött szokásom. Ha a földet nézve megyek, s ott a járdán repedést látok vagy a föld repedezett, igyekszem úgy lépni, hogy a repedésre rá ne tapossak. Átlépem, mint a tyúk a kerékvágást, ahogy Fehérgyarmaton mondják. Ez a szokásom – mely Diószegi szerint szavaim igaz voltát is megerősíti – pedig onnan származik, hogy Fehérgyarmaton a legelővégében, a Túrhoz közel volt egy Kisgaz nevű erdőcske, s ennek aljában legelt a konda. A kondás egy kackiás, pödrött, szőkebajszú idős ember volt, aki a Matolcsi útról indulva, pattogtatva és tülkölve szedte össze a kondát, s hajtotta be este. Mi gyerekek, akik gyakran jártunk a Túrra fürödni, kenderáztatáskor a bódult halakat kifogni, ha tehettük, mindig megkerestük az öreget, aki szép történeteket mesélt, eljátszogatott velünk. Például nád- és fűzfa sípot csinált, nyilainknak alkalmas fát választott ki. Egy alkalommal hosszabb mesét mondott, amire már nem emlékezem. A lényege számomra az volt, hogy van egy másik világ a föld alatt, ahol ugyanolyan világos van, mint ha csak itt fent lennénk, erdő, legelő, folyóvizek vannak, élnek emberek ott is, de különleges állatok is: sárkányok, táltos ló. A világ ura a föld alatt egy hegyes, piros sapkás, nagyszakállú ősz kis törpe ember, aki olyan erős, hogy senki se győzheti le. Ha akarná például, meg tudná tenni, hogy az erdőt, a Kisgazt egy kötéllel körülköti és a hátán elviszi. Ritkán fel is jön a föld alól, de a hatalma és ereje itt nem akkora. Nekünk azonban vigyázni kell, mert ha a földön egy nagyobb repedésre rálépünk, akkor megragadja a lábunkat és leránt. Soha nem kerülünk elő. Ennyi maradt meg a meséből, de ez örökre. El lehet gondolni, hogy hallván a kis piros sapkás emberről, milyen csuda lassan értünk haza a száraz, repedezett talajú, kisült legelőről, úgy, hogy egyikünk sem lépett rá egy nagyobb repedésre. S nem lépek rá ma sem.
Karácsonyra nagy meglepetés ért: igazi korcsolyát kaptam. Német gyártmányút, tudtam meg, a belé ütött L és R betűk a bal és jobb lábat jelzik németül. Hát ezt a csoda dolgot le sem akartam venni a lábamról, csak mikor már nem bírtam tovább. Karácsonyeste ide vagy oda, át kellett mennem a szomszédba Kormány nénihez a tejért. Mentem is büszkén, de úgy, hogy felcsatoltam a korcsolyát is, hadd lássák mit kaptam. Kormányék hosszú, gangos házban laktak, és a faoszlopos gang szürke és halványpiros mozaik lapokkal volt lerakva. A tejes köcsöggel a kezemben ezen a hosszú gangon át csattogtam végig a ház hosszában az alsó konyháig. Még fele úton sem voltam, amikor nagy jajgatva kijött elém Kormány néni (olyan 60 év körüli feketében járó özvegyasszony volt) és nem tudta hová legyen. „Halálra rémítesz te pulya! Mán azt hittem a kaptás lú jön értem!” A tejet hazavittem kilötyögtetés nélkül, otthon meg jót nevettünk azon, hogy kaptás lónak nézett Kormány néni, akit mi gyerekek – mindig veszekedett velünk –, boszorkánynak tartottunk.
Később is emlegettük az esetet, úgyhogy a családi legendáriumban megmaradt a történet. Mikor Diószegi meghallotta, újra azonnal elmeséltette velem, majd lejegyezte. De faggatott is. Azt akarta megtudni, hogy Kormány néni pontosan mit kiáltott, hogy mondta: a kaptás lú vagy egy kaptás lú. Határozottan állítottam és állítom ma is, hogy a kaptás lú hangzott el. Ez nagyon fontos, hiszen ez önálló mitikus lényt jelent, s nem csak bármilyen kaptás lovat. Egy társaságba kerülhet az állatlan lóval, a lidérc csirkével vagy a táltossal. Nem tudom, sikerült-e neki többet megtudni róla. Én hasztalan nyomoztam utána szülőföldemen is. Lehet, hogy valaki véletlenül mégis találkozik vele.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
