Szatmár-beregi kismesterségek

CSISZÁR ÁRPÁD

A mai beregi területen és a közvetlenül hozzá csatlakozó Tisza balparti részeken a régi céhes kismesterségeknek alig-alig találjuk nyomát. A vásárosnaményi múzeum őriz egy zöldmázas cserépkannát, amely felirata alapján a naményi céheké volt.

1869-ben készítették, de nem derül ki, hogy melyik céh számára. Ez az időpont egyébként is a céhrendszer működésének vége.

A Beregi Múzeumban van egy Szatmárnémetiben kiállított asztalos szabadulási bizonyítvány és vele egy vásározó láda. Az irat 1846-os, Tarpáról került be. A család szerint volt tulajdonosa Tarpán folytatta mesterségét, de nem tudni, hogy céhkeretben-e. A levél még céh-irat, de a tulajdonos működési ideje túlhaladja a céhrendszert.

Néhány régi asztalos nevét is ismerjük, így Lándor Ferencet, aki 1766-ban a tákosi templom mennyezetének egy részét festette és a nagylónyai templom koronáját készítette. Egy tulipános láda is maradt tőle Tákoson - ezt most a Beregi Múzeum őrzi. Nincs adatunk arról, hogy milyen szervezeti keretek között dolgozott. Lándor Ferenc özvegye - az ottani anyakönyv tanúsága szerint - Jándon élt és halt meg. A tákosi templom 1779-ből származó karzatát Kis Miklós egyházfi készítette, aki semmiképpen sem volt hivatásos céhbeli asztalos. A beregsurányi ref. templom pelikános koronája is őrzi két asztalos nevét, akikről nevükön kívül egyebet nem tudunk. A híres fatorony-építő Kakukk Imre első munkájának vállalásakor a jándi iratokban még mint „paraszt ács" szerepel. Ez alig mond többet annál, hogy ügyes fúró-faragó ember lehetett, aki minta után hozzá mert fogni egy ilyen nagy vállalkozáshoz, majd a sikeres munka után sorozatosan bíztak rá hasonló építkezéseket.

A munkába később testvére, András is bekapcsolódott, s utóbb önállóan is épített fatornyot Révaranyoson. Cserepeskenéz fazekasközpont volt. Korsókat korongoltak, de készítettek cserépkályhát is. Eördög Dániel kopócsapáti földbirtokos feljegyzései szerint a 19. század első éveiben egyik kenézi jobbágyházát fazekasnak adta bérbe. A mester vásározhatott is, mert a bért (egy aranyat) pénzben fizette. Ugyanakkor kötelezte magát cserépedények mellett két cserépkályha készítésére is. A 19. század elején Ugornyán is volt egy mester (nevét nem jegyezték fel), aki cserépkályhát készített. A vitkai ref. egyház számadás könyvében található egy adat, amely szerint Ugornyán csináltattak egy zöld kályhát. Ugyancsak Eördög Dániel gazdasági feljegyzései említenek egy bodnárt, akinek konvenciót fizetett és lakást adott, s aki ezért cserébe köteles volt számára faedényeket készíteni. Fizetésének alacsony volta arra mutat, hogy másoknak is dolgozott pénzért.

Konvenciósként dolgozott a kopócsapáti udvarház számára a takács is, akinek meghatározott mennyiségű vásznat kellett szőnie. Találkozunk Eördög Dánielnél kováccsal is. Kovács minden faluban volt, ők is konvenciós alkalmazottak voltak. A konvenció fejében a gazdának meghatározott visszatérő munkákat - pl. ekevas élezése - kötelesek voltak elvégezni. Egyéb munkákat szabadon vállalhattak.

Élt a területen néhány fogazott-sarlókészítő kovács. Nevüket, munkahelyüket nem ismerjük. Sarlóik formája és a beütött jegyek beszélnek arról, hogy többen voltak. Ezek a kovácsok igényes munkát is végeztek a kezük alól kikerülő szerszámok, vágókések, nyársak, szénavágók, metszőkések stb. tanúsága alapján.

Ha nem is volt területünkön szervezett, magasfokú ipar és a nép maga készítette általában szerszámait, mégis kell iparról beszélnünk, hiszen végső fokon egyes - iparinak tekinthető - tevékenységek specializálódtak. Hozzáértő emberek mások számára is dolgoztak terményért vagy más fizetségért. Fúró-faragó emberek rendszeresen készítettek egyfajta terméket. Zápszonyban például (ma Szovjetunió) szinte az egész falu szekérkereket készített. Legenda is szól erről: itt még a pap is csinálta a szekérkerekeket. Mindennap elkészített egyet. Az elkészített kerekekről számolta, hogy milyen nap van. Amikor az egyik kész kereket ellopták, hétfőn akarta megtartani a vasárnapot. A harangozónak nem hitte, hogy már vasárnap van. Beregújfalu (Szovjetunió) a jó minőségű tölgyfazsindely faragásáról volt híres. Vámosatyában közös munkával vállalták az erdő fáiból házak faanyagának elkészítését, így 1836-ban egy háznak való fát Jándra Mándy István uramnak. Nem tudni, hogy mennyi csizmadia működött mai területünkön. Sokan nem lehettek, mert 1863-ban az alföldi nagy szárazság elől Vámosatyába húzódott csizmadia évekig dolgozott. Munkája folytatására még hiteleket is vett fel.

Dolgozatomban először azokkal a mesterségekkel foglalkozom, amelyet döntő többségében a falusi cigányság űzött. A csoportosításnál - természetesen - nincsenek merev határvonalak, mint látni fogjuk, gyakoriak az átfedések. Itt mutatom be - mint speciális cigány-mesterséget - a vályogvetést, a kosárfonást, a seprűkészítést és a teknővájást, jóllehet efféle munkával saját szükségletére a falusi lakosság maga is foglalkozott. Ebben a csoportban mutatom be a kifejezetten a cigányokhoz kapcsolható fémfeldolgozást - az üstfoltozók, a csengőöntők és a fúrókészítők munkáját.

Ugyancsak ide soroltam a szőttes szövőket és gatyamadzag készítőket is. A másik részben azokat a mesterségeket mutatom be, amelyek a paraszti életformát elhagyó falusi ezermesterből egy tevékenységre specializálódott, firól-fira hagyományozott mesterségek voltak. Ide soroltam a téglavetést (bár az egyházi számadáskönyvekből a nevek után ítélve közöttük is voltak cigányok), a véka készítést, rosta és szita készítést és a csizmadia mesterségét, amely falusi viszonylatban egyenlő volt a foltozó suszterrel. Voltak olyan speciális tevékenységek, amelyet a parasztemberek a mezőgazdasági munka mellett végeztek. Ilyen „paraszt specialisták" voltak a járomfaragók, szekérkaskötők, bordacsinálók, orsócsinálók, nádkötök. Róluk szólok a harmadik részben.

A negyedik részt a vándor iparos mesterségek töltik ki. Ezeket a tevékenységeket csak részben lehet egy-egy réteghez vagy népcsoporthoz kötni. Itt foglalkozom a köszörűsökkel, vándorköszörűsökkel, ablakosokkal- üvegesekkel, drótozókkal, foltozókkal, meszesekkel, mészárusokkal, hátasokkal.

Végül a gyógyító tevékenységgel foglalkozókkal zárom feldolgozásomat. Ezek között voltak olyanok, akiknek ez fő foglalkozása volt, de akadtak, akik a mezőgazdasági munka mellett végezték. Mindkét típust együtt mutatom be. Foglalkozom a falusi bábával, az állatgyógyítókkal, meskárokkal, nadályosokkal.

Cigánymesterségek

1. Vályogvetés

A régi faluval kapcsolatban sokat emlegetjük a paticsházakat és csak kevés súlyt helyezünk a későbbi korszakok építéstechnikájára, így például a vályogépítésre. Pedig területünkön - Beregben és Szatmárban - a 19. század második felétől már ez volt az általános. Ettől kezdve paticsház már szinte alig épült. Oka elsősorban a megfelelő faanyag csökkenése és drágulása volt, de közrejátszott az is, hogy a folyószabályozások után már kisebb volt az  árvízveszedelem. Az árvizek a paticsházakat veszélyeztették legkevésbé. Az árvíz legfeljebb tapasztásukat rongálta meg, ami a víz levonulása után könnyen javítható volt. Ékesen bizonyította ezt az 1970-es árvíz. Kisarban szinte az egész falu összeomlott, összedőltek a legújabb téglaházak is, de a romok között megmaradt egy-egy nagyon régi kis paticsház. így maradt meg Gergelyiben az 1848-as beregi árvíz idején a Barát István-féle paticsház is.

Téglából csak a templomok és egyes kúriák épültek, a falu parasztházai kivétel nélkül vályogból készültek. Az anyagot a „vályogvetés" biztosította, amit olykor hozzáértő magyar emberek is készítettek, elsősorban saját maguknak. Ilyenkor a vályogvetés rendszerint az udvaron történt. Általánosságban azonban a falu végén, a falu vályogvetöjében, a földhordó helyen történt a vályogvetés és cigánycsaládok végezték. Ez volt fő foglalkozásuk, biztos megélhetési forrásuk. A munkát évről évre tavasztól őszig végezték, megrendelésre dolgoztak. Voltak olyan vályogvető cigánycsaládok, akiket távolabbi falvakból is megfogadtak. Ez sokszor összeütközést okozott, mely néha még verekedéssé is fajult közöttük és a helyi vályogvető cigányok között. Jándról például többször jelentkeztek vályogvetők Gergelyiugomyára, de az ugomyai Siku (Balog) család mindent elkövetett, hogy ne kaphassanak munkát.

A vályogvetést ezrével vállalták, ez volt az egység. Ezer darab után mindig járt egy kenyér és az árviszonyoknak megfelelő pénz. A megállapodásnál előleget vettek fel. Az épület méretétől függően volt, aki egyszerre több ezer vályogot is vettetett. A törekről, amely a vályog legfontosabb kötőanyaga, a felfogadó gazda gondoskodott.

A törek a búza gépi cséplésekor keletkezett töredékes szalmaszálakból, gabonalevelekből és kalászmaradványokból állott. A gép a szármaradványokat háromfelé választotta: a szalmarázón jött ki a hosszabb szárú szalma, a szalma csusztatója alatt a törek és külön a polyva, amely a legapróbb kalászmaradványokból állott. Ez utóbbit építkezéskor csak a finomabb simítások sarába keverve használták. A töreket és polyvát együtt kazlazták és szalmával fedték. Ha nem használták fel vályogvetéshez, akkor a heverő marhák takarmányozására szolgált. Az ökrök és tinók rendszeres téli takarmánya volt. Sokszor apróra vágott répával javították. Takarmány jellegét a szalmával szemben az adta meg, hogy benne voltak a búzaföld aljnövényzetének maradványai is. Állattartáskor az ólba szállításának az eszköze a törekeskosár. Tárolására az udvaron épített törekesek szolgáltak.

A vályogvetéshez komoly mennyiségű törek kellett, ezt szekérrel szállítottak a vályogvető helyre. Szállításához a szekeret kétoldalt magasra emelték, a magasító deszkákat felállított rudak mellé tették. A kivitt törekre a gazdának rá kellett figyelnie, mert nem egyszer előfordult, hogy a vályogvetők a máséhoz felhasználták. Az is előfordult, hogy a már elkészített vályogot adták el és ilyenkor már nem volt miből elkészítem a további megrendelt mennyiséget.

A vályogvetéshez jó agyagföld (amit anyafőidnek hívtak) és nagyon sok víz kellett. A föld felső - humuszos — talaja nem volt használható, ezért a vályogvetők olyan helyet kerestek, ahonnan a humuszos réteget a falvak lakossága elhordta. A jó vályogvető helyre mindig visszatértek. A kiásott gödrök mélyét a téli és tavaszi csapadék megtöltötte vízzel, ez megkönnyítette a koranyári munkakezdést. Területünkön a vályogvető helyek a holtvizek medreihez közel keletkeztek. A vályogvetők családostól telepedtek ki ezekre a helyekre. Ideiglenes kunyhót vagy sátrat csináltak maguknak. A vályog vetése rendszerint úgy történt, hogy a vályogvető kiválasztotta a helyet, ahol a munkát végezte és ahol a kész vályogokat szárítani hagyta. A területet elsimította és csak ezután látott munkához. A föld kitermelését közvetlenül az elsimított terület mellett kezdte meg: ez volt a földes gödör. Közvetlenül mellé vizesgödröt is ásott, amibe kis csatornán vezette be a holtmederből a naponta szükséges vizet. Hogy a víz könnyen és folyamatosan belefolyjon, néha az odavezetéshez két lépcső és közvetítő gödör is kellett.

A sárt mindig délután vagy este készítették el a következő napra. A kiásott földre kiszórták a szükséges töreket, erősen meglocsolták, beleállva megtaposták és kapával többször átvágták, kidolgozták, majd felpúposítva állni hagyták. Reggel kapával mégegyszer átvágták. A „sárcsinálás" mindig a férfiak munkája volt. Másnap reggel kezdődött a vályog kivetése. Eszköze a vályogvető - egy deszkából készített, két fogóval ellátott, feneketlen doboz. Belső mérete mintegy 30 cm hosszú, szélessége kb. 15 cm, magassága 12 cm. A méret egy-egy falun belül nagyjából egységes volt, illetve beszéltek nagyméretű és kisméretű vályogról. A méretet a gazda kialkudta, sőt néha a formát is ő biztosította. A forma belseje sima, gyalult.

Az elsimított vályogvető helyet apró törekkel vékonyan felszórták, de ez el is maradhatott. A kivetés az asszony munkája. Keze ügyében egy vödör vre volt, ebből kezével a forma belsejét erősen megvizezte, majd a formát a földre fektette. A sárt mellé rakták és ő két kézzel a formát telerakta sárral, majd a tetejét vizes kézzel lesimította. Ezután közvetlen mellé ugyanígy készítette a következő vályogot. Amikor a terület végére ért, újból kezdte egészen addig, amíg az elkészített sárt fel nem dolgozta. Ez a munka kora délelőtt befejeződött, a nagy melegben késő délelőtt és kora délután nem dolgoztak.

Néhány napi száradás után a vályogot felszedték és „bernágiáztak", „felmáglázták"; egymás mellé rakták néhány centiméter távolságra, majd ennek a sornak a közeire rakták a következő sort. A réseken keresztül a levegő járta és így száradt néhány hétig. Egymásra öt-hat keskenyedő, egyre rövidülő sor került. Egy ilyen mágiába 100-200 vályogot raktak. Számon tartották, hogy hány vályog van egy-egy ilyen mágiában és átvételkor aszerint adták át. Az átvételig a vályogvető felelt érte. Átvételkor - ha nem szállították el azonnal - a gazda rendszerint mésszel befröcskölte a mágiákat. Az ilyen megjegyzett mágiákat rendes ember nem vette meg, mert ez már nyilvánvaló lopásnak számított.

A vályogot aztán a gazdák vasárnap délelőtt kalákában hordták haza és az udvaron – vagy néha a ház előtt az utcán - kazalba rakták. A tetejét ilyenkor szalmával fedték be. A jól vetett és jól száradt vályog nem kevésbé szilárd, mint egy gyengén égetett tégla. Beépítve évszázadon túl is eltartott, ha az alap nem volt nedves. A vályognak való agyagföldet a Szamosháton sárgaföldnek hívták. Ez az elnevezés maradt meg a közmondásban is, amikor a hosszas, fájdalmas beteg így panaszkodott: „majd akkor gyógyulok meg, mikor a sárgaföld megszívja", ti. az anyaföldbe kerül (a temetői sír alja). Vagy egy másik mondás: „Leitta magát a sárga földig" (halálra itta magát).

A vályogvetés nagyon nehéz munka volt. Emlegették is, hogy a cigány ezt mondja: „A kaszálás csak sétálás, a kapálás csak piszkálás, a vályogvetés az a munka." Az ismerős magyar nóta is a cigányokhoz köti a vályogvetést: „Nyáron vályogot vetek, télen hegedültetek..."

2. Kosárkötés

Bár szakosodott mesterség volt, ezt sem iparosok végezték. Elsősorban cigánycsaládoknak

volt a mestersége.

Cigánycsalád gyékényfonás közben (Beregdaróc, 1978.)

Bild 1. Zigeunerfamilie beim Mattenflechten (Beregdaróc, 1978.)

Kosárkötéshez fűzvesszőt használtak, amit a Tisza- és Szamos-parti fűzesekben szedtek. Meghatározott formájú és méretű kosarakat készítettek a héjas fűzvesszőből. Ilyenek voltak a tyúkültetők, a libaültetők, a krumpliszedők, a krumplihámozó kosarak. Ezeket háton hordva árulták.

Rendelésre készítettek tőrekes kosarat, mosogató kast és durva karoskosarat is. Ilyeneket hámozott vesszőből is csináltak. Ebből készült a szakítókosár is.

Fűzvessző szállítása kosárfonáshoz (Gergelyiugornya, 1969.)

Bild 2. Transport der Weidenrute zum Korbflechten (Gergelyiugornya, 1969.)

Tarpai cigányok hasított vesszőből is csináltak félgömb alakú szüretelő kosarat. Hántolt

vesszővel rendelésre üvegeket (demizsonokat) is befontak. Rendelésre készítettek mély, kétfülű kosarakat boltosok, kocsmárosok üvegballonjai számára. Készítettek tojásos, szalonnás, aszalványos kosarakat.

Csirkenevelő kosár (Tivadar, 1970.) és tyúkülő vesszőből (Gergelyiugomya,

1969.) Bild 3. Korb für Hühnerzucht (Tivadar, 1970.) und Hühnerleiten aus Zain (Gergelyiugomya,1969.)

Vámosatyában hámozott kerti bútorokat csináltak és a két háború között készítettek kisebbnagyobb utazó kosarakat is. Hámozott vesszőből készültek a ruháskosarak.

Ezeknek a finomabb munkáknak a készítését az egyik atyai ember Munkácson tanulta a börtönben. A többiek tőle sajátították el. A kötést, illetve a kosárfonást elsősorban férfiak végezték, az asszonyok árusították házról házrajárva. A kosarakat főképpen élelemért adták. »Egy kis liszt, egy kis krumpli, egy kis paszuly, egy kis zsírozó", döglött jószágért, tyúkért, malacért stb. adtak vagy néha csak ígértek kosarat. A vásárokra is elvitték az árut. A kosárkötés a falu életében nélkülözhetetlen volt. Egyes kosarakat, kasokat a magyarok maguknak is elkészítettek. A halászok maguk fonták a tapogatót, a vesszővarsát. Találkoztam Csarodán is vesszőből készített haltartóval. Általában házilag készült a tyúktojató és a csirkeetető kosár. (Tyúktojatót utoljára Gyürében láttam, csirkeetetőt pedig Tiszavidon fényképeztem a múzeum számára.) Maga a kosárfonás végső soron mégis egyes cigánycsaládok kismesterségének tekinthető.

3. Seprűkészítés, vesszőseprű készítés

Cigánycsaládok mestersége volt ez is. A nyélnek valót a füzeseken vagy bozótosokban vágták.

A seprűvesszőket két lapos keresztfa közé erősítették. Seprűnek rendszerint veresgyűrű vesszőt használtak.

Tákoson a Milák család foglalkozott és foglalkozik ma is seprűkészítéssel. Asszonyaik elindultak a faluba két-három seprűvel, de készítettek nagyobb mennyiséget is. Ilyenkor szekérre rakták és így árulták a falvakban és így vitték a közeli vásárokra. Nemcsak magánszemélyeket láttak el seprűvel, hanem közületeket is. A gazdák ilyen lapos seprűt nem készítettek, ha maguk csinálták a seprűt, azt kovács által készített seprűkarikába rakták és a vesszők közé felülről verték be a nyelet. Ilyet használtak az ól sepréséhez.

Teknővájó: rönk mélyítése hosszú nyelű baltával; nagyolás után a szikáncsok kiöntése; teknő mélyítése kisbaltával (Vásárosnamény, 1985.)Bild 4. Muldenmacher: Abteufung eines Baustammes mittels Beil mit langem Stiel; nach der

Bearbeitung mittels Bundaxt wird das Splintholz ausgegossen; Abteufung einer Mulde mittels Kleinaxt (Vásárosnamény, 1985.)

4. Teknővájó, teknős

Kifejezetten oláh cigányok mestersége, melyet egész családok folytattak a közeli rokonsággal együtt, Naményban a Varga család, Ugornyán a Serbán család stb. Szerszámuk a hosszú, keskeny élű fejsze, a kapocska, a kétnyelű kés, a görbe kés és egy kis kármentő fatábla, amelyet a kétnyelű kés használatakor a nyakukba akasztottak. Szerszámaik borotvaélesek voltak. A jobbmódúak még vettek is teknőknek való nyárfákat és fűzfákat, amelyeket maguk vágtak le és feldolgozva adták el. Legtöbb esetben mégis felében dolgoztak; a levágott fából – annak megfelelően, hogy adta ki a méreteket az elhasítás után a fa - párban készítettek teknőt és ezek egyike illette a teknőst. Teknőikkel vásárra jártak.

A teknőnek meghatározott mérete és alakja volt. Ez egyben megszabta a rendeltetését is. A teknönél a forma és a funkció szorosan összetartozott. A legnagyobbak a disznóöléskor használt

5. kép Nagy sózóteknő (Lónya, 1985.) Bild 5. Grosse Pökelmulde (Lónya, 1985.)

ún. sózóteknők és a dagasztóteknők voltak. Kisebb méretű a kalácsdagasztó. Ezeknek a végén két-két fülecskét, szarvat hagytak. Egyszerű, sima véggel készült a nagy alakú mosóteknő és a kisebb gyermekfirisztő teknő. Egyik vége egyenes, a másik lekerekített a gyúróteknőnek. Hasonló, de szélesebb és mélyebb a mosogató teknő. Két-két keskenyebb fogója van a kenyérszakasztó fatálnak. Egészen kerekek és fületlenek az evőtálak. A teknővájók készítették a fakanalakat is, mind az evő-, mind a főzőkanalakat, a gabona  szórólapátokat, az egy fából készült kenyérsütő lapátokat, lisztmeröket stb.

A teknőhöz a fát hasítás előtt a fejszével szabták darabokra és enyhe ütögetéssel, ékekkel hasították el. A teknők mértékének megállapításánál mérőeszközül a fejsze fejét használták, azt forgatták előre. Ha egy-egy fűzfa nehezen hasadt, akkor hasítás helyett „cseterben" vágták végig a fejszével vésésszerüen. A nyárfából készített teknő értéktelenebb volt, mert könnyebben repedt. A kevésbé használható fából tyúkválúkat készítettek. A teknővájás fő ideje a tavasz és a kora nyár. Szikkadt fából nem szivesen dolgoztak. A kész nyárfateknőt - hogy a repedéstől megóvják - árnyékolással védték.

A teknővájás nagy szakértelmet és nagy gyakorlatot igénylő munka. A fejszével mindig úgy vágnak a fába, hogy a fokán kicsit billentenek, így a fejsze csak kis darabot pattint le egyszerre. Az ügyes teknővájó a fejszével egészen vékonyra - 2-3 cm-esre - vájja a kis teknőt, amelyet belül a kapocskával, kívül a kétnyelű késsel már csak simítani kell.

Egyes teknővájók olyan ügyesen vágták ki a nagyobb teknő belsejéből a fát, hogy még azt is fel tudták használni. Az ugomyai Serbán azzal dicsekedett, hogy akármennyi teknőt is tud csinálni olyat, ahol a kisebb pontosan beleillik a nagyobbá.

A teknővájók csak ritkán dolgoznak egyedül. Jó időben a család gyakran kiköltözik a munkahelyre. Csak ritkán dolgoznak az udvaron, a fát legtöbbször a kivágás helyén dolgozzák fel. A rönköt nehezebb volna szállítani, mint a kész árut. A naményi Varga család mégis leginkább vásárolt fából, saját udvarán végezte a munkát. Akkor dolgoztak csak a gazda udvarán, ha felében ment a munka.

Súroló teknő és mosóteknő (Lónya, 1985.) Bild 6. Scheuertrog und Waschtrog (Lónya, 1985.)

A teknővájók a cigányok viszonylatában jobbmódúak voltak. Rendszerint nem kunyhójuk  épült, hanem állandó lakással rendelkeztek. Ezért a család nem mindig ment a munkahelyre, ideiglenes szállásra, csak akkor kísérték el az embert, ha tudták, hogy hosszabb ideig lesz egy helyben távol munkája. Rendszerint egylovas szekerük volt. Amikor dolgoztak, a lovat a közelben legeltették. A teknőket is szekérrel szállították a vásárra. A fakanalakat az asszonyok házról házrajárva és a vásárokon árulták. A fakanál készítésében - állítólag - az asszonyok is részt vettek, bár maga a teknővájás kifejezetten férfi munka. Az apróbb tárgyak árusításával viszont a férfiak nem foglalkoztak. Semmi nyomot nem találtam arra, hogy magyar ember teknővájó mester lett volna. De a parasztcsalád eszközkészletében ott találjuk a kapocskát. Ez azt mutatja, hogy durvább tárgyakat - szapuló teknőt, tyúkválút - házilag is készítettek.

A falusi életformának ma is szoros tartozéka a teknő. Négy-ötféle teknőt még ma is használnak. Húsz-harminc évvel ezelőtt volt olyan parasztcsalád, ahol 15-20 teknő is volt egyszerre használatban.

5. Fémmunkás cigányok, üstfoltozók

A fémmunkás cigányok mesterségére nehéz egységes megnevezést találnunk, mert erősen specializálódtak. Egy-egy család általában csak egyféle munkát végzett. A foltozok a falvakat járták, néha egylovas szekéren, máskor csak gyalog. Ilyenkor a hátukon vászonba kötve vitték a szerszámokat és a bádogdarabokat. Ha megindultak, kiabálásuktól zengett a környék: „Fazikat fódozni, teknőt eszkábálni. Van-é fóódozni valóóó?"

Megfoltozták a lyukas bádogedényt. Ez a következőképpen történt: két kerek darabot vágtak a bádogból, középen kilyukasztották, szélét kissé homorúra kalapálták. Csirizzel megkenve kívülről és belülről a lyukra helyezték, majd összeszegecselték. Bolti szegecset is használtak, de maguk is hajlítottak össze bádogból szegecset. Ha a lyuk valahol a szélen volt, a bádogdarabkát ehhez igazították. Ha kellett, az edényeket megfénekelték. Csináltak tepsiket, bádog szeneslapátokat stb. Sokszor használtak ócska bádogdarabot. Ők javították a bádog csikótűzhelyeket is. 

A megrepedt teknő eszkábálása úgy történt, hogy a repedésen végig textilcsíkot ragasztottak.Bádogból ferde, két végén hegyes darabot vágtak. Ezek hegyét meghajlították, majd a textilen keresztül beverték a teknöbe. Ilyen kapcsokkal végig befedték a nyílást. Az eszkábálás mindig a teknő külső oldalára került. Szerszámuk a pléhvágó olló, a lyukasztó, a kalapács és az üllő. Ez utóbbi mintegy 70 cm hosszú, alul hegyes, a hegyétől egy arasznyira peremmel szélesedő, felette 3-4 cm vastag szegletes acélrúd, amelynek a teteje 6-8 cm-re kiszélesedett. Az üllőt a földbe ütötték. A földön ülve dolgoztak, de néha kértek kisszéket. Volt fakalapácsuk is és a lyukasztóhoz anyacsavarok. Hyen üstfoltozó volt Gergelyiben a Balogh család, de általában csak „Rezesnek" hívták őket, és maglikat is így emlegették. Közülük Lajos még az 1970-es évek elején is dolgozott a beregi falvakban. Oláh cigányok voltak, a többi cigánnyal nem keveredtek, de sem cigányul, sem románul nem tudtak. Laji (a környék legismertebb cigányembere) azt mondta, hogy régen csengőt is öntöttek. Ennek bizonyságát nem találtam.

6. Csengőöntő

Komlódtótfaluban éltek csengőöntők. Munkájukat már csak elbeszélésből ismerem. Ok öntötték a lovak nyakára való bronz zörgőket. Az öntésnél rés nélkül készül a zörgő. A belső agyagformába beletették a gömbölyű vasdarabot, majd kihűlés után a zörgőre rést reszeltek, ezen keresztül piszkálták ki a belső agyagot. Csengőket is csináltak. A különböző, egyre kisebb zörgőkből álló szíjra szerelt „zörgőkarika" és a csengő a lakodalmas szekerek és szánfogatok fontos ékessége volt. De nem csak ékesség, mert lovasszánon csak a legritkább esetben jártak csengő vagy zörgő nélkül. A szekér zörög, a szán zajtalan. A csengő hívta fel közeledtére a figyelmet. (A csengőt meg kell különböztetnünk az egyenes oldalú gyári mangó tói. Ennek nincs felhangja és igen élesen szól.) Egész karika zörgője csak jó gazdának volt. Gulácson Illési Pálnak, Szamosangyaloson Fekete Lajosnak, Barabásban Kozákéknak volt ilyen.Csengőöntő Tornyospálcán is volt a múlt század elején. Az egyházi iratok szerint házilag öntöttek itt harangot. Készítésekor négy cigányfujtatot állítottak be.

7. Fúrókészítő

Komlódtótfaluban egy Rafael nevű oláhcigány család készítette a legkisebb, un. cigányfúrókat. A mester feleségével együtt hátról árulta. Az üllőn és a kalapácson kívül egyszerű reszelőt használtak a fúró hegyének elkészítéséhez. 1950. táján még a vasútnak is dolgoztak. A fúró felső fa nyelét nem maguk készítették. Tótfaluban készítettek gerebent is. Ezt is árulták, szekérrel jártak. A gereben vásárlásánál az asszonyoknak vigyázniuk kellett, hogy a tű „fokai" acélból legyenek. Az ügyességre tréfás szólás, hogy „ésszel, mésszel még a gereben foga közül a ... is ki lehet nyalni". Ha a gyermek nem kívánatos helyre, veszedelmes részre mászott, akkor mondták: „felmásznál még a gereben tetejére is".

A tótfalusiak sarlót is fogaztak. 8. Gatyamadzag kötő, szőttesszövő Kenderfonalból 5 és 7 ágban fonták a gatyamadzagot és a pendelymadzagot. Szőttesszövö deszkával nyüst fonalból szőtték a ruhaszárítókat, de a szántógyepi üt, gyalogszánra való kötelet is így készítették. Ugyancsak kenderfonalból, a szövés végén lemaradó fonalakból, a „ veléznekből" kasornyát, „fazíkmadzagot" fontak. Ezt régebben otthon szegény parasztasszonyok is elkészítették, de már a századforduló előtt a cigányasszonyok mesterségévé lett, így magyar asszonyoktól már nem lehetett tájékoztatást szerezni készítésükről. Annyira a cigányasszonyokhoz kötődött ezek elkészítése, hogy mikor Gergelyiben egy beszélgetés alkalmával azt találtam mondani egy asszonynak, hogy „jóasszony", azt felelte felcsattanva: ne mondjam úgy, mert a jóasszony gatyamadzagot árul. A cigányasszonyok néha megbízásból dolgoztak, néha kisebb szolgálatokért kapott anyagból készítették e tárgyakat, amiket aztán házról házrajárva élelemért árultak.

Gatyamadzag fonása (Vasárosnamény, 1981.) Bild 7. Flechten von Hosenband (Vasárosnamény, 1981.)

Önálló mesterségek

1. Téglavetés

Ritkább foglalkozás, de több — okmányszerű — feljegyzés van róla. Elsősorban egyházi számadáskönyvekben találunk rá vonatkozó adatokat, mivel a templomok általában téglából épültek és a legtöbb esetben még a múlt század végén is helyben készítették hozzá a téglát. Készítőjüket téglavetőnek vagy egyenesen téglavető mesternek említik. Nagyobb - sokszor megyényi vagy félmegyényi - területen működtek. Többnyire nem cigányok voltak, de előfordult, hogy cigányok is kitanulták ezt a mesterséget.

A téglavetéshez töreket, pelyvát nem használtak, hanem tisztán dolgozták fel a vályognak való földet. A szerszámokat legtöbbször a munkáltató biztosította. Gondoskodni kellett „téglavető asztalról", illetve széles deszka alapról, amelyen a vetés történt. Kellettek furikok, dézsák, ásók, lapátok és - természetesen - vetőformák. A téglavetéshez használt forma alulról is zárt, a nyers téglát úgy fordították ki belőle. A fenekébe legtöbbször a tulajdonos névbetűit vagy évszámot is metszettek. Ez rányomódott a téglára. Egyes korokban jellemző, különleges méretet használtak. (A téglavetésre vonatkozó adatokat lásd a múzeum műemlékekre vonatkozó céduláin és a számadási másolatokon.) A téglavetők a téglát ki is égették. Az ugornyai egyház számadáskönyvében részletes adatok vannak a felhasznált tüzelő, a gally és fa mennyiségéről is.

Kasornya kötése (Vásárosnamény, 1981.) Bild 8. Flechten von Handkörbchen (Vásárosnamény, 1981.)

Gyermekkoromban Szamostatárfalván láttam tégla vetést és égetést. Porkoláb Pál vetette, az égetéshez repceszalmát használtak, ami másra alkalmatlan lett volna. A múlt század végén sok kisebb téglagyár is működött (Csenger, Vásárosnamény stb.). Ezek azonban az 1920-as évekre megszűntek. A téglavetés ismét kismesterség lett, amelynek keretében szénporos eljárással is égettek téglát.

2. Vékakészítés

Tarpának különleges, jellemző mestersége volt. Nem tudni, hogy régebben másutt is készítettek-e vékákat, a század elején már hagyományos tarpai mesterségnek tartották. Az utolsó vékakészítő György Béni és Szász Endre volt, akinek a notesze az első világháború időszakából a múzeum dokumentumtárában található. Készítményük a „hajtottvéka", „lemezvéka", de szokták „kéregvékának" is emlegetni, bár valójában nem az. (Valódi fakéregből készült vékát őriz a Beregi Múzeum.)

A véka tölgyfa lemezekből készül. Készítéséhez legalább 1 m és 40 cm vastag és 2 m 40 cm hosszú tölgyfarönköt használtak. A lemezvéka készítéséhez csak az a fa alkalmas, amelyikben nincs semmi görcs. Ha a megvásárolt fában kisebb görcsök is voltak, azt hordódongának használták fel, vagy továbbadták. Tarpán Csonka János elmondta, hogy amikor az erdőn fát árvereztek, az olyanért, amely alkalmasnak látszott véka készítésére, György Béni dupláját is megadta annak, amennyit a hasonló méretű fák értek.

Csak télen vágott fából dolgoztak. A vékának való fát ducskójával vágták ki, a ducskóról az elágazásokat levágták, ezt a véget legömbölyítették. A kellő - 2 m 40 cm - hosszúságban elfűrészelték, majd a rönköt sűrű ékelessel négyfelé hasították. Ezekről a negyedrészekről ugyancsak ékelessel mintegy 2 cm vastag lemezeket hasítottak le. A négyfelé hasítás előtt a tőrészt is lefűrészelték. Az egész rönköt így lemezekké dolgozták fel. A lemezek a középtől kifelé haladva egyre kisebbek lettek. A lemezeket kemencében „megfüllesztették", majd félköríves élű, kétnyelű késsel megsimították, kiigazították.

Ez a simítás az udvaron szilárdan megerősített, csúszásgátlós asztalon történt. A megsimított lemezeket körbe hajlították. Ahol egymásra értek, veresgyűrű vesszőből hasított lapos lemezekkel összevarrták és itt – az összeillesztésnél - alulról középtájig bevésett fogóval is megerősítették. A feneke egy darabból, a tőrésznél hasított lemezből állt, amit kerekre vágtak és belevarrtak.

A vékák négy méretben készültek. A legnagyobbak - a „vékások" - 28-32 literesek, a „félvékás" ennek a fele, a „negyedrészes" a negyede, a „nyolcadrészes" - a „köpéce" - 7-8 literes.

Mind egyfülüek. Nemcsak mérő, hanem merő edények is, amelyekkel a nyélnél fogva a gabonából félkézzel lehetett meríteni. Hitelesített hajlított vékát nem találtam. A négy darabot együtt úgy emlegették, hogy egy „bokor véka". A rönk elhasítása úgy adta ki, hogy ilyen bokorvékák készüljenek. A „népszerűbbek", a többet használtak a negyedrészesek és a köpécék voltak. A gazdaságokban elsősorban a vékások maradtak meg. Ezekkel a kisebb edényekkel naponta mérték az állatok számára a szemes terményt, ebben is hordták ki. A vékán kívül ugyanezen a módon készítettek fedeles liszttartó edényeket is. Ezekre zárható fedelet szereltek.

A különböző bérek — pásztorbér, papbér, kerülőbér stb. — vékában voltak megszabva. A vetésterületet is a belevetett vetőmag mennyisége szerint vékásban, köblösben határozták meg; így jobb gazdaságban a véka nélkülözhetetlen volt.

Vékával kétféleképpen mértek. Szemesterményt úgy, hogy a vékát lapos, gyékény „kármentőbe" állították, teleöntötték és a tetejét vékacsapóval egyenesre lecsapták. Ha magtárból mértek ki valamit, csapót nem használtak. Diót, szilvát stb. úgy mértek vékával, hogy tetésen rakták, amilyen magasra lehetett. Mivel a vékák űrtartalomra egyformák, de szélességre különbözőek voltak, a vevő szívesen keresett szélesebb dongás vékát. A díjlevelekkel kapcsolatban azt is sokszor feljegyezték, hogy a bért melyik vékával (az eklésia vékájával) kell mérni. A vékát szekérre rakva vásárokra hordták - egészen Debrecenig elvitték.

A vékakészítésről 1971 körül Csomor Balázs Tarpán 40 perces keskenyfümet készített. A rekonstrukciós felvételnél a Beregi Múzeum adattári feljegyzéseit használtuk fel. Az anyagot a tarpai termelőszövetkezet biztosította. Két bokorvéka készült, amelyek Tarpán maradtak. A lemezvarrás rendkívül ősi technika lehet - talán ezzel a módszerrel készítették egykor a tegezeket is.

3. Szitás, rostás

A szitákat, rostákat vásárban árulták. Ezeknek a jelentősége egykor sokkal nagyobb volt, mint ma. A rosta nélkülözhetetlen volt a gabona és más magvak tisztításánál. Rostálni az asszonyok szoktak. A vetőmagot rendszeresen megrostálták. A rostát egy-egy kis fordítással rázta meg az asszony. A por és az apró szemetek a rostán át kihullottak, a nagyobbak felülre csomóba gyűltek. Ezt marékkal leseperve kidobták. A javadalmi terményeknél sokszor ki volt kötve a kétszer rostált, tiszta termény. Tengeri pattogtatáshoz is kellett a rosta. A sziták és rosták fakávával készültek. A rosta szövete vasdrótból volt. A szövet alá erősítésül még néhány vastagabb szál drótot is erősítettek. Régebben bőrrosta is volt, 1965 körül még láttam ilyet Fejércsén Szalay Zsigmondnál. Belseje ceruzavastagságú lyukakkal sűrűn át volt lyuggatva. Ugyanott négy-öt rostából álló rostasorozatot találtam, a legnagyobb mintegy 80 cm átmérőjű és szövetének lyukai majdnem 2 cm-esek voltak, a kisebbek mind sűrűbb és sűrűbb drótszövettel. A teljes garnitúra abból az időből származott, amikor még lóval nyomtattak. Sajnos ezeket nem sikerült megszereznem a múzeumnak. A sziták kisebbek, sűrűbbek. Szövetük rendszerint rézdrótból készült. Ezeken szitálták át a lisztet a kenyérsütéshez. A köves malmokban (szárazmalom, vízimalom) egy lisztre őrölték a gabonát. A korpát otthon a szitával választották ki. A gőzmalmokban már hengerrel dolgoztak, különválasztották a korpát és két minőségre a lisztet is: a barnább a kenyérliszt, a finomabb a

fehérliszt, amelyet a Szamosháton „pohálynak" neveztek. A pohálylisztet nagy, kockás mintás lóször szövetből készült szitával választották ki.

A vándorszitás csak javított. A régi kávát megbontotta és a szövetet kicserélte. A szövetet a javításhoz magával hordta. Javításra - különösen a sűrűbb szitáknál - gyakran szükség volt. Házilag is próbáltak rajta segíteni rávarrott, vagy a szőr szitára csirizzel ráragasztott vászondarabkával. Ez azonban csak ideiglenes volt. A fém kávájú sziták csak 1950 után jöttek divatba. Az ötvenes évek elején még jártak a vándorszitások. A csomagolva árult liszttel a sziták jelentősége lecsökkent.

4. Csizmadia

Minden faluban élt valamilyen foltozó suszter, aki a lábbeliket javította. Nagyon sokszor csak kocamester, nem tanult iparos. Ok csak egy-egy foltot varrtak fel, talpat szegeztek vissza. Ma már a lábbeli foltozása ismeretlen. A foltozónak vékony, hajlítható tűje volt, melyhez nagy gyakorlat kellett. A tűt a varróárral történt át lyukasztáson szúrták át. Belülről nehezebb volt ölteni - a kívülről átszúrt ár nyomán kellett a tűt áthúzni akkor, amikor az árat húzták kifelé. A lábbeli belsejében csak kitapogatni lehetett a megfelelő helyet. A csizmadia új csizmát készített. Rendelésre is varrt, a jobb mesterek vásárra hordták árujukat. Fontos készítményük volt a ványolt strapacsizma. Erős, zsíros marhabőrből készült. Egyetlen varrás volt rajta hátul, a feje és szára egyetlen bördarabból állt. A torkánál ványológéppel hajlították, préselték. Ezután hátul összevarrták, talpalták, sarkalták. Ez már szegezéssel történt. Jószág körül járó emberek használtak ilyet. Egy lábasok voltak: nem volt jobb és ballábas, bármelyik lábra fel lehetett húzni. Kapca is bőven fért bele. 1920 tájára már kiment a divatból ez a fajta csizma. Kisfiú koromban Szamosangyaloson Szilágyi bácsinál láttam a ványológépet és a ványolást, amikor édesapámmal mentünk hozzá cipőt talpaltatni. Akkor hallottam, hogy beszéltek arról, milyen jó volna, ha édesapám bőrt (talán bocskorbört) tudna szerezni a rokonságtól Máramarosszigetröl. A parasztcsizma készítésről érdekes adat van 1902-ből a papi ref. egyházi jegyzőkönyvben.Egyéb csizmákról csak annyit, hogy az ünneplő csizmák bokszbőrből készültek, és divatjuk gyermekkorom óta folyamatosan változott, míg az 1970-es évektől kezdve a csizma (bőrcsizma) használata szinte teljesen megszűnt. Strapára, sárban a gumicsizma lépett a helyére, és évről évre jönnek a női divatcsizmák. Ezekhez nincs köze a csizmadiáknak. A keményszárú fényes, elegáns paraszt ünneplő csizma oldalt varrott volt 1918-20 táján. Szárát kétoldalt varrták össze, felül gondos fonattal szegték, elől fent fonott gombbal. Hátulsó része sima, fényes volt. Tatárfalván Porkoláb Pál és Székely Gáspár viselt ilyet. Szűk szárú, zsinóros nadrágot hordtak hozzá. Mind a ketten jómódú gazdalegénynek számítottak.

Később a hátul varrott, ugyancsak végig kemény szárú csizma következett. Ennek a szára is úgy volt szegve, mint az oldalt varrotté. Lábszárközépen kissé felül érő csizmák voltak. Még később jöttek a rogyós szárú csizmák. Száruknak felül csak arasznyi része volt kemény. Hosszabb szárral készültek. Mivel a szára könnyen lejjebb csúszott, belül kis fület is készítettek, és ehhez a térd alatt keskeny szíjjal csatolást tettek. Ez urizáló csizma volt. Paraszt csizmában is előfordult olyan, amelyiknek a szára alul hosszabban puha volt. Ezt nevezték rogyós szárúnak. Amikor ezt a rogyós részt harmonikásan hajtogatták meg, harmonikás lett. Az 1930-as években keletkezett a tiszti szárú csizma divatja. Ennek magas kérge, kissé ívelt, hosszú kemény szára volt. Csaknem térden alulig ért. Minden fajtánál lehetett különböző sarok, a keskenyebbet magasabbra készítették.

Paraszti munkát kiegészítő mesterségek

1. Járomfaragó

A kerékgyártók is készítettek jármot, de a gazdák jobban keresték a járomfaragó munkáit, mivel ők maguk is gazdálkodtak, s így használatból jól ismerték a járom hibáit. Az általuk készített járom kevésbé törte fel az állatok nyakát. A jármok egy része szépen faragott volt, sokszor díszített bélfával. Fontos részük a járomfű. Beregdarócon Barkaszi József készített jármot eladásra is. A járomfaragók jármai a fogatoláshoz, szekerezéshez kellettek. A szekerezésnél vigyázni kellett arra, hogy az állat a kitaposott nyomon járjon. Az 1930-as évek végétől, amikor az ekekapálás kezdődött, barkácsoló emberek - nem mesterségszerüen - sokan készítettek jármot. Az ekekapálásnál nem a szekértengely, illetve a keréknyom szélessége szabta meg a járom hosszát, hanem a tengeri sorok távolsága. Ekekapálásnál az eke két sor kőzött ment. Ha két tehénnel, vagy ökörrel húzatták, azoknak kétoldalt a szomszédos sorok között kellett járniuk. Ehhez „hosszújármot" készítettek. Ha egy állattal húzatták, az a sorok között ment, így egyes jármot készítettek számára. Ezek a jármok nem igényeltek olyan gondos faragást, mint a „rendes járom", mivel kisebb terhet húztak vele. A jármok csak a gépesítésig, a mezőgazdaság átszervezéséig voltak használatban, illetve a háztáji földeknél 1970 tájáig vették még elő.

2. Kaskötés, szekér kaskötés

A szekérkas vesszőből készül, de nem a kosárkötő munkája. Egy-egy faluban két-három olyan szegényebb gazdaember élt, aki maga és mások számára készített szekérkasokat. Itt nagyobb pontosság kellett, mint a kosaraknál, alkalmazkodni kellett a szekérhez. Szekeret kettő-három különböző méretűt használtak. A szekérkas készítésnek nagyobb álló szerszáma is volt: két lábra erősített keskeny, mintegy 2,5-3 m hosszú deszka, amelyen 6-7 cm távolságra függőlegesen fúrt, ujjnyi vastagságú lyukak voltak. Ezekbe állították bele azokat a vastagabb vesszőket, amelyeknek a közét aztán sűrűn befonták. Háromféle szekérkast használtak. Az egyik, hátul trapéz alakban lezárt, kétoldalt a szekér oldalmagasságáig felérő, az alján is befont, de elöl nyitott, rendes „kas" vagy „hosszú kas". A hossza a „bérfák" hossza. Ilyenfajta kast használtak leggyakrabban — személyszállításnál pl. minden esetben. Okörszekérnél szükség is volt arra, hogy elöl nyitott legyen, és az első ülésről - az első saroglyán keresztül - könnyen le lehessen lépni menet közben is. A másik a „rövid kas" vagy „első kas". Hasonló az előbbihez, de oldala és feneke alig ér túl a szekér közepén, derekán. Valamivel szűkebb, mint a másik; úgy, hogy abba szélességben beleillik, annak kiegészítésére használták.

Ömlesztett termény, tengeri, krumpli szállításánál a kettőt „nyújtott kasként" együtt használták. Ilyenkor a hátulsó kast a hátsó saroglyára kihúzták és beillesztették elölről a rövidebb kast, hogy annak a vége a szekér elejét is lezárta. A harmadik fajta kasnak nem volt feneke, csak vége és két oldala vagy szárnya. Ennek a fenekét maga a szekéralj deszka képezte.

A szekérkasokat sokszor rendelésre készítették, de vásárban is árulták. Gergelyiben Koncz Gábor, Szamosangyalosban Révész Pali foglalkozott kaskötéssel. Használaton kívül a kast a színben tartották, néha a falra fölakasztották. Malomba menet mindig használtak kast, de ha szekérrel szántani mentek, vagy hordáskor, nem tették fel.

3. Bordás, bordakészítő

A szövésnél a vetülékszál ráhúzására szolgáló eszköz a borda. Minden háznál szőttek, így nagy szükség volt rá. A fogak hasított nádból készültek. A nádat nagyon megválogatták és csak a tövéhez közelebb lévő részt használták fel. A borda-fogakat mindkét végükön lapos, faragott lécek közé szorították és a léceket szurkos vagy viaszos, vastagabb fonallal tekerték körül úgy, hogy a feltekeréssel az egyes fogakat el is választották egymástól. A borda két végét egy-egy lécecskével zárták le. A borda sűrűsége a közétekert fonal vastagságától függött. Ez szabta meg az eszköz hosszát, illetve a vászon szélességét. A borda kötésén 30 foganként jelet - „pászmajelet" - tettek. Ezt a szerszámot aszerint határozták meg, hogy hány pászmás volt. Ismerünk 7-es, 8- as stb. bordát egészen 16-osig. Emellett még a sűrűséget is figyelembe vették: így használtak pamutbordát, aprószöszbordát.

A bordát háton, zsákba téve faluról falura árulták. Szamosszegen is voltak bordások, de az utolsó talán Marokpapiban élt. A bordások készítettek arasznyi kis bordákat is „csigacsinálónak".

Szegény emberek mestersége volt.

4. Orsócsináló

Minden faluban voltak olyanok, akik a nők számára a fonáshoz orsókat készítettek. Ennek a munkának a fő része az orsókarika kiesztergálása volt. Nagyon egyszerű szerkezetekkel, fűzfából esztergálták. A szerkezetnek kereke nem volt, magát az esztergálandó fát forgatták íjjas madzaggal vagy szíjjal.

Orsókészítés (Szamosszeg, 1981.) Bild 9. Fertigung von Spindel (Szamosszeg, 1981.)

Voltak, akik mesterségszerűen, tömegesen készítették az orsókat. A Szamosszegen ma is élő Bodó Imre elmondta, hogy olykor félzsáknyi orsót is készített egy-egy vásárra, mindig el is tudta adni. Újházas korában az orsókészítésből (később áttért dísztárgyak készítésére) indította be a gazdaságát, akkortájt kevés pénz volt, de az orsóból pénzt lehetett csinálni. Ebből vett a vásáron legelőször is egy nagykabátot. Beregdarócon is élt ilyen orsócsináló. Egy-egy szűkebb környéken fel lehetett ismerni a munkájukat. Az orsócsinálók karikája díszesebb a házilag készítetteknél, sokszor színes ceruzával körülcsíkozott.

Egészen finom munkák a „csörgőorsók". Ezekből kétféle volt, az egyik: lapos karika, amelynek az oldalán lévő bevágásába egy gyűrűt esztergáltak, s ez forgás közben szabadon mozgott a karikán és zörgött. A másik keskenyebb, magasabb orsókarika, amely két darabból van összetéve úgy, hogy a belsejét üregesre esztergálták és ebbe golyócskát tettek.

5. Nádkötő

A házak zömét náddal fedték. A nádkötő szerszáma a nádverő, amelyből kétfélét használtak. Az egyik gömbölyű nyél végén egyszerű tenyérnyi keményfa deszka, a másik sulyokszerű, három lépcsőzetre faragott. Mindkét fajtát a tövénél fogva használták, így verték egyenesre a tetőnádat, igazították egyenesre az ereszt. A nádcsomókat fűzvesszővel vagy nádkötő dróttal kötötték a tető léceihez. A nádkévéket alulról felfelé rakták egymásra, hogy azok takarták a kötést. A drótot hosszú nádkötő tűvel fűzték át. Felül a tető goroncát gyékénnyel kötötték végig. Ez volt a nádtető legromlandóbb része, amit 10-15 évenként újítani kellett. Maga a nádtető 50-60 évig is eltartott. Az anyagot nagyon megválogatták. A beregi parókia és iskola építésekhez a Rétközből hordták a nádat. A kisvárdai egyházi számadásokban nagyon sok tételben szerepel. A jó nádtető mintegy 25 cm vastag volt. A jó nádkötő olyan egyenesre, simára verte, mintha meggyalulták volna. A nádtető télen meleget tartott, nyáron hűvös volt tőle. Öreg nádtetők sokszor egészen bemohosodtak. Ilyenkor nedves időben kizöldültek. A nádtetőre is tettek kövirózsát, amit füfűnek neveztek. Egy-egy házon 30-35 cm-es telep volt. Orvosságnak használták, a gyermek fájós fülébe facsartak néhány cseppet a levéből.

A nádtetők eresze a gyermekeknek kedves, de nagyon tiltott vadászterülete volt. Egy kicsi vadméh fajta ebbe rakta le a petéit és ivadéka számára sárgás, édes virágport hordott, majd a nád végét betapasztotta sárral. Ezt a gyermekek méznek nevezték és kihúzgálták érte a nádszálakat. Ez a méz a nádszálban mintegy 1 cm hosszan volt. A nádszálat elég volt arasznyira kihúzni és le lehetett törni, de a gyermekek nem tudták úgy visszaverni, hogy a rongálás meg ne látszott volna. Nagyon sokat kaptunk érte.

Vándor iparosok

1. Köszörűsök

Köszörű sok helyen volt a falvakban. Kis vályúra szerelt, fa vázú, fa karral hajtható köszörűt használtak, melynek a köve terméskőből készült. Faragó embernek fejsze, balta stb. élezéshez ez nélkülözhetetlen szerszám. Ez az önellátás eszköze. Ezeken élezték ki a disznóölő késeket is. A fenőkő, kaszakő is olyan nélkülözhetetlen szerszám, hogy ha a parasztember megfelelő alakú követ talált, azt feltétlenül kipróbálta, hogy jó lenne-e kaszakőnek, fenökönek. A régészeti lelőhelyeken nagyon gyakran kerülnek elő fenőkövek. Ha ezek felszínre kerültek, rendszeresen beletették a kapáláskor, kaszáláskor a mezőre hordott kis vászon szerszámos tarisznyába (kapanyélre, kaszanyélre akasztva vitték a vállukon).

A legfinomabb köveken borotvát is fentek. Ennek élét sokszor palatábla darabbal finomították. A régi fenő- és köszörűkövek vizeskövek voltak, megnedvesítve használták őket. A finomabb köszörüléseket mégis vándorköszörűsök végezték. Varsányban élt például ilyen köszörűs. Nagy, hajtókerekes szerszáma volt, amelyet lábbal hajtott. A nagy kerék szíjjal forgatta a tengelyre helyezett köszörűkövet. Vizes- és un. smirgli köveket egyaránt használt. Ott volt a vásárokon és köszörűjét gyalogosan toszítva faluról falura nagy területet bejárt. A falvakban kiabálta: késeket, ollókat, borotvákat köszörültessenek. Ha megállt szerszámával, bádogdarabot is berregtetett. Ez a varsányi köszörűs félcigány volt.