Szamoskér (Keér) történelme

"Keér. Kér, (Szamoskér) magyar kisközség. Van benne 166 ház és 1004, leginkább református lakos. Határa 1669 k. hold. Nevét már 1427-ben Keer-nek írják. "

Református templom és emlékhely        Fa harangláb          Szamoskéri mozaik

Új temető                                                              Régi temető

Tisza-Szamos torkolat körpanoráma

 Árpád-kori település. Nevét 1292-ben említette először oklevél Keer néven.

1292-ben Keer (Kér), a Balogsemjén nemzetségből származó Ubul fia (Kállay) Mihály fiainak Szamos menti, annak bal partján fekvő birtoka volt.

A birtokot IV. László király halála után egy időre a Borsa nemzetségből származó Tamás fia (Kopasz) Jakab, majd az Aba nemzetségbeli Omode nádor, később pedig a Kaplon nemzetségből származó Gelénesi Jakó fia András szerezte meg.

1307-ben Ottó király visszaadta Kér birtokot Ubul fia Mihály ispán fiainak, István mesternek és testvéreinek.

1319-ben Mihály fia István mester rokonai osztoztak meg Kér birtokán.

1427-ben Keer a Szamos túlsó partján vele szemközt fekvő Kérsemjénnel együtt a Kállay család ősi birtokai közé tartozott.

1427-ben Zsigmond király a Kállay család tagjainak uj adományt adott rá, de egy részére a Zudar nembeliek is igényt támasztottak.

1494-ben a falunak már állt Szentháromság tiszteletére szentelt fatemploma is.

1548-ban Dobó Ferenc és Domokos is birtokrészt szereztek itt.

A ref. kisközség olyan szoros összeköttetésben volt Semjénnel, hogy 1873-ig a gyermekek a Szamoson át oda jártak iskolába, s a felnőttek 1810-ig istentiszteletre. Ekkor építették azután itt a mostani ref. tomplomot. Most nagyobb birtokosa nincsen. Hozzá tartozik a Dessewffy-tanya. Utolsó postája Tunyog, távírója Fehérgyarmat és vasúti állomása Mátészalka.

Kérsemjén. Kérsemjén, magyar kisközség az előbbivel szemben, a Szamos tulsó partján. Van benne 77 ház, 515 legnagyobbrészt ref. lakossal. Határa 1300 k. hold. Kérrel együtt a Kállayak ősi birtoka s egész a XIX. századig az övék. 1825-ig Szabolcshoz tartozott. A Szamos áradásai miatt szintén igen sokat szenvedett. A ref. templomot 1718-ban Kállay János elfoglalta s a katholikusoknak adta. Mai templomuk a múlt században épült. Hozzátartoznak a Csutorkerti kerülőház, s a Kállay és Révkert tanyák. Utolsó postája Nábrád.

1910-ben 501 magyar lakosa volt. Ebből 33 római katolikus, 418 református, 42 izraelita volt.

A 20. század elején Szatmár vármegye Fehérgyarmati járásához tartozott.

A Kér a Szamos gyakori áradásai miatt sokat szenvedett, ezért többször is változtatta helyét.

(Balog-Semjén, Bolok-Symian, Bolok Simián, Semyen)

A száznyolc ősi nemzetség egyikének számító Balog-Semjén nemzetség tagjainak birtokai a mai Kállósemjén (Kálló-Semjén) körül és a Szamos alsó folyásánál voltak találhatók.

A nemzetség három ága 1325-ben osztozott az ősi javakon, mely alkalommal a Kállay-ág Fülöpöt (ma Nyirlugostól délre eső puszta), Pázmányt, a Semjéni-ág Kért és Panyolát, a Biri-ág Kérsemjént és Nyirbélteknek Szatmár felé eső részét nyerte. De az 1325. évi osztály csakhamar felbomlott. A nemzetség tagjai 1329-42 között újból megosztoztak.

A Balog-Semjén nemzetségből veszi eredetét a Domahidy család is, melynek e nemzetséghez való tartozását Karácsonyi (Magyar Nemzetségek I. k.) egy 1280 táján kelt oklevélre alapítja, mely szerint Péter fiának, Miklósnak neveltetését Semjéni I. Mihály ugocsai ispán vállalta magára, a ki valószinüleg unokatestvére volt Péternek. Ez oklevél szerint az ifju Miklós birtokai voltak: a domahidi vám, továbbá Domahida és Penyige helységek. Miklóst "Szőke" melléknévvel jelölik a későbbi oklevelek. Fiai: István és II. Miklós 1332. és 1343. években szerepelnek.

Az első, oklevélben említett, a honfoglaló Balog-Semjéntől leszármazó, Ubul (1202)

A képre katintasz eléred a teljes írást

Domahidy család 

A Domahidy ág ősi fészke Domahida helység, mely az 1730-es évek végén a Kraszna (folyó) jobb partján állott, hol egykor megyei gyűléseket is tartottak. 1738-ban azonban birtokosa, Domahidy István a folyó bal partjára, az Ecsedi-láp szélére telepítette át, Nagykároly és Szatmár közé.

Az 1800-as években még teljes egészében Szatmár megyében élő család többi birtoka nagyrészt a Szamos folyó két oldalán Angyaloson (Szamosangyalos), Sályiban (Szamossályi, valamint Pátyodon, Kisnaményban, Orosziban (Vámosoroszi), és az Érmelléken, Endréden volt.

A képre katintasz eléred a teljes írást

Átadták a Szamos melletti árvízi tározót

Seszták Miklós átadta a 17 milliárdból épült Tunyogmatolcsi Szamos- Kraszna-közi árvízszint-csökkentő tározót, és további 300 milliárd forintos árvízvédelmi fejlesztést ígért 2020-ig. A miniszter szerint mivel az ország területének 23 százalékát fenyegetik árvizek ezért a 2014-2020 közötti uniós ciklusban kiemelt szerepet kap az árvízvédelmi fejlesztés. Gulács és Jánd körzetében épül majd újabb árapasztó tározó.

Somlyódy Balázs, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője a Szamos- Kraszna-közi tározóról elmondta: az 51 négyzetkilométeres felületű, 126 millió köbméter víz befogadására alkalmas műtárgyat Mátészalka, Kocsord, Győrtelek, Tunyogmatolcs, Szamoskér, Szamosszeg, Nagydobos és Ópályi között alakították ki. A tározó a Szamoson 60-80, a Tiszán, a Szamos torkolatánál Vásárosnamény alatt 30-40, míg a távolabbi Tokajnál 15-20 centiméterrel csökkentheti majd az árhullámok magasságát

A 17 milliárd forint értékű árvízvédelmi műtárgy építése során

21 ezer köbméter betont és 2560 tonna betonacélt használtak fel miközben 1,5 millió köbméter földet mozgattak meg épült 21 kilométer új töltés 17 kilométer hosszban pedig a meglévő gátakat emelték, erősítették meg

2014. november 7.

Hat pár ökör húzta a haranglábat

Szamoskér

            Tóth Lászlóné, azazhát Gáspár Berta nénénk 81 tavaszt élt már meg, így aztán mindent tud a falujáról. Szó szerint így mondja:

— Egy kis parasztfalu volt ez mindig, de ritka intelligens emberek éltek benne. Aki csak tehette, taníttatta a gyermekeit.

Így tettek ők is. Egy szem fiúkat — Istenem, már majdnem 50 éve! — a Debreceni Református Kollégiumba íratták. Tíz éves volt akkor az a gyermek!

— Nem sajnálták azt az ártatlan fiúcskát a messzi idegenbe…?

Fél évszázad múltán is harmatos lesz a szeme.

— Jaj lelkem… hullattam én annyi könnyet, hogy megfüröszthettem volna benne…

Az akkori kislegény már maga is nagyapa, s ha korán el is szakadt a szülői háztól, Szamoskért soha nem feledte. Igaz, mind halványabbak az emlékek, de elég, ha otthonjártában benéz a hátsó szobába, s szemügyre vesz egy képet. Nyomban előtte van a régi Szamoskér. Az innen elszármazott neves művész, Vincze László festette még 1952-ben: A régi kéri templomot, s a gyönyörű haranglábat. Meg mellette az öreg házakat.

A régi templomnak már csak a nyoma van meg, egy szépen faragott kopjafa jelzi a helyét.

Nézem a régi képet, s egy több mint tízéves téli emlék jár a fejemben. Ülök az öreg, Nagytiszteletű Úr, Bölcskey Géza parókiáján, s egy 1881-ben megkötött szerződés cirkalmas mondatait betűzöm. Megállapodás a helyi presbitérium és egy Matyi György nevezetű ácsmester között. Az utóbbi vállalja, hogy a Szamos által állandóan fenyegetett haranglábat — mely szakasztott mása a csécsinek — egy magasabb helyre költözteti. Mai mérnökemberek figyeljetek! Mindössze hat pár ökör, s néhány megszappanozott fa kellett a régi mesternek, hogy új helyre gördítse át a hatalmas építményt. (A teljes cikk: a képre katinva elérhető)

Árvíz Szamoskéren, 1970-ben(A kép Soós Endre gyűjtése.)

Bán Béla

AZ ESPERES

Dokumentumregény

tizenharmadik fejezet

ÁRVÍZ A LÁPON

Hamar megszokta a Vincze családot a fiatal lelkész. Igaz, a gazdával majdnem egyidősek. Az asszony, Tóth Terézia jókedvű fiatalasszony, karon ülő csecsemővel, s csak azért nem követték egymást két évenként a gyermekek, mert egyikük mindjárt szülés után meghalt. A pici Jancsi már a negyedik gyermeke volt Tercának, Kálmán, Vilma és Zsiga után, de az asztaluknál ült még a két nagylány, a 15éves Elka és a két évvel fiatalabb Emília, vagyis Emike, mindketten a gazda első házasságából született. Olcsó volt akkor az asszonyi élet, Emikéért az Úr Isten az anyát, Nagy Juliannát szólította magához. – Húsz évet rendelt neki a mi Urunk – mondta a házigazda, Vincze János, mikor bemutatta a lányokat a tiszteletesnek. Barátságos család, jókedvű házaspár és hat gyerek – egyik kisebb, mint a másik – fogadta Kiss Bertalant az Alsó utcai új portán. Itt először volt vendégként, amikor fogadták idejövetelekor, még a Felső utcán lakott a teljes Vincze család.

– Annak a teleknek a kertje volt ez a házhely. Mikor mások is erre kezdtek terjeszkedni, mi is megpróbáltunk elindulni. Nagy telek volt ez, csakhogy nem a Vincze famíliáé. Apósom, Nagy Péter az egyik legnagyobb gazda volt a faluban. Nászajándékként adta a lányának, azaz a feleségemnek a telket, a házat már mi építettük rá. Mikor aztán mozdultunk, megkértük a körjegyző urat, hogy rendezzük a telek ügyét. Így Fekete Ferenc jegyzőkönyvbe vette, hogy megharmadoltuk a házhelyet, ez átkerült a Vincze névre teljes hosszában. A másik két rész a lányoké. Etelkáé és az Emikéjé. Utána osztottuk meg a Vincze részt, ezért is szűk egy kicsit az udvar, de elférünk rajta.

– Szép nagy család – nyomatékosítja egy tőmondattal a pap tapasztalatát. – ülőhely sincs több az asztalnál, ha már a kis János is lekérezkedik az anyai ölből.

– Semmi nem az asztalon múlik - kacsint a gazda a feleségére. Az hiszem még nem fejeztük be a családbővítést. Kell a munkáskéz, s egyébként is pótolni kell folyvást a temetőbe került alig-embereket.

Itt szólt közbe Terca, ahogy befejezte a szoptatást. Ott adta a kis Jancsi szájába az emlő bimbóját az asztal mellett, s ezt az ott ülők természetesnek vették. Ha mindenki, akkor a legkisebb miért nem ebédelhetne az asztal mellett?

– Ne féljen tiszteletes úr. Lesz még nagy család a parókián is. Nem lesz ott örökre árva legény annak lakója. Hiszen még szinte gyermek. Harminc éves, vagy alig múlt?

A lelkész szó nélkül hagyja a megjegyzést. Változtat a beszédtémán.

– Milyen kilátásra számít az idén gazduram?

Erről Vincze János is szívesen beszél.

– Lesz ennivaló elég, takarmány a jószágnak. Megtartom mind a két csikót, el tudom látni őket szénával. Gyönyörű a határ, de hisz látta tiszteletes úr, kint volt velem a Tulsó kaszálón. A lóherét vágni kell a napokban, már szóltam három kaszásnak, a zab is szépen duzzasztja a szemet. Nagy termést kínál idén a jó Isten.

Vége az ebédnek, s Kiss Bertalan pár perc alatt megteszi az utat hazáig. A harmadik telek mellett megy fel a másik utcába a szorító, a sikátor után pedig negyedik ház a paplak. Közben azon a két csikón gondolkozik, amit Vincze gazda említett. Lehet, hogy mégis belevág a gazdálkodásba, ahogy még életében Jozefa ajánlotta neki? Elhessegeti a gondolatot, de délután lemegy az hátsó kertbe, amelyik a most alakuló Alsó utcára néz. Keskeny ez a telek, de ha ügyesen helyezik el az istállókat, még a szénakazlak is elférnek a kert végében.

Másnap dél körül leszakadt az ég!

Előtte még hét ágra sütött a nap, szokatlan nagy forróság lepte el mindazt, tárgyat és embert, aki a szabad ég alatt tartózkodott. Váratlanul tűnt fel Nyugaton a fekete felleg, olyan, amilyen nagy jégszemeket hordoz a hátán és szokatlan sietséggel közeledett a falu felé. Aki fedél közelében volt, az is alig érte el az ajtót, mielőtt kinyíltak az ég csapjai. Nagy szemekben csapódott az eső a házak falához, szinte vízszintesre kormányozta azokat a szél. Egyre erősebben kopogtattak a házfalakon, hogy pár perc múlva dörömbölni kezdjenek. A fák, talajon ülő növények levelei oldalról kapták a millió ütést, de olyan erővel, hogy nemcsak a leveleket, az pirulni kezdő búza szárait is kettétörte, azok elterültek a földön, a jég felverte agyag pedig betakarta a növényzetet. A faluban pedig a gyengén tapasztott házak oldalán megbontotta a vakolatot. Negyedórányi jég elintézte az idei termést a földeken ugyanúgy, mint a zöldségeket a ház melletti kertben.

Kiss Bertalan az egyházi raktárnak használt irodában ült, s fohászkodott Istenhez.

– Uram, mi bűnt követtünk el, hogy így sújtasz bennünket?

De az Úr nem válaszolt. Csak percek múlva, mikor halkult a jég okozta dörej, kifogytak az égi jeges készletek. De újabb fekete puttonyok érkeztek és borították rá a víztömeget a házakra. Hiába imádkoztak itt, káromkodtak ott, az égből jött özön nem csendesedett. Csak a szél rohant el Keletre, hogy ott is alázatossá tegyen mindent és mindenkit, aki az útjába került.

Zuhogott ugyan változatlan erővel, de a pap nem várhatott tovább. Több darabra vágta a nagyponyvát, a legsűrűbbre szőtt vásznat, jobb híján egyiket használja az eső ellen. Magára kanyarította, úgy botladozott fel az alkalmi töltésre. A Szamos viselkedésére volt kiváncsi. Elbírja e szállítani az özönvizet, az ég el nem álló adományát. Megnyugodva látta, hogy a folyó még a medrében van, alig duzzadt valamennyit. Nagy ugyan a sodrása, s ez jó, mert gyorsabban továbbítja az érkező víztömeget a Tiszába, csak el ne akadjon a magával sodort növényi gátban, ami bárhol keresztbe állhat. Vissza indult a parókiára. Az utcán már fél csizmaszárig süppedt a sárban. Nem, nem megy ma Vincéékhez ebédelni, kibírja, van is otthon valami harapni való. Majd holnap.

Ám a holnap ugyanolyan volt, mint a tegnap volt, de a Szamos még mindig bírta szállítani az ég ajándékát a saját medrében.

Bár nem volt itt az ebéd ideje, mikor megkondult az első félrevert harang valamelyik távolabbi nyugati községben. Hogy rövid időn belül feleljenek rá a közelebbi községeké, a szalkai, a kocsordi, a győrteleki, de segítségért kiabált a szomszédos tunyogi kis és nagyharang is. Nem lehetett várni, el kellett indulni a határban a láp felé. Mert ha az elindul, ha az úszó szigeteket megemeli a friss víz, s hozzásegít a feltámadó szél is, akkor az áradat a faluig is eljuthat. Pedig a falu, Kér községe magasan fekszik, magasabban, mint bármelyik település a környéken.

A kúria felé ment, ott csapódott mellé Frank Lázár. Beszélni nem nagyon tudtak, eltakarta szájukat a magukra terített ponyvadarab. Előbb Tunyognak indultak, majd Észak felé fordultak, Kocsord irányába. Nem jutottak messzire. A még mindig zuhogó eső kitolta a láp határát Keletre, már vastag víztakaró lepte az ott lévő dűlőket, a Nyúlszökőt, a Túlsó kaszálót, a Háza gorondja nagy részét. Tenger volt már a falu határának nyugati fele, méteres is volt a víz mélysége. Védekezni nem kellett, a házakat nem fenyegette veszedelem, még ha az új utcasor kertjeiben itt-ott meg is állott a viz a laposabb részeken. Fordultak vissza, s mire a kúriához értek hirtelen elállt a másfél napi zuhogás. A váratlanul kitisztult égen intett búcsút a Nap.

A tiszteletes nem haza ment, hanem, ha már az Alsó utcán jár, Vincéékhez kopogott be. Két napon át hagyta ki az ebédet, de már nagyon éhes volt. A háziak otthon voltak, örömmel fogadták. Az estebéd után szinte szótlanul várták a holnapot.

Három hét telt el, mikor megpróbáltak rámenni a földre. Legalább már nem tocsogott, mint még egy hete is. Gereblyével kaparták össze az egykori termésígéretet. Agyagos volt ez a fonnyadt növényi maradék, állat nem ette. A kert végébe hordták, komposztágyat vetve belőle. Előkerült a padlásról a megmaradt zöldségmag, még egy ki dughagyma is, s újraidézték a tavaszt, pedig már június vége volt. Igazán kezdődhetne az aratás, de learatott helyettük a Jóisten.

A bátrabbja elindult a láp felé. Nem jutottak messzire. Már a Harmadik járás végitől egy víztükör csillogott. Egy ismerős pákász járt arra, s felvette imbolygó ladikjába a tiszteletest és az egyik szegény gazdát, aki a földjét kereste a víz alatt. Lapátot fogott Kiss Bertalan is, s mentek egyre beljebb. Keresték az úszó szigeteket. De nem találták, itt ott volt látható, amint néhány nádszál kiemeli bugáját a víz fölé. Ez mind tele volt apró, kis madárral, akik hangos csipogással keresték elmerült fészküket, bennmaradt fiókáikat.

– Nem maradt itt semmi tiszteletes úr, se halászni, se madarászni nem tudunk. A lápi élet a sekély vizekben folyik. Itt meg tenger van, Nagykárolytól, Börvelytől idáig. Egy összefüggő, hatalmas víztükör. A megmaradt élet is menekül, új hazát keres magának.

– Tudom, végigjárta már a lápot. Sok a kár a házakban?

– Az alacsonyabban fekvő házakat elmosta, de halálos eset nem lett. Sok, sok házat kell újra építeni, ha visszavonul a víz. De most nem úgy néz ki, hogy igyekezne. Az a szerencse, hogy csak egyik oldalról jött az áradat. A Kraszna folyó vízgyűjtőjét támadta meg a hatalmas hőség, órák alatt olvasztotta le a havat. Rá jött a több napig tartó zuhatag, ami éppen a felszabadult vízből keletkezet párafelhőkben gyülekezett, mint csata előtt a sereg. Aztán ránk zuhant. De szerencsére a Kárpátokat nem érte el a hőhullám, így a Tisza, Szamos felől nem fenyegetett az áradat, s volt menekülő útja a népeknek.

– Mikor takarodik vissza a víz az előtte volt medrébe? – kérdezte reméltető szavakat várva az eddig csendben ülő szegény ember.

– Egyelőre nem, egy-két évig biztosan. Mennyi napsugár kell ahhoz, hogy ezt a temérdek vizet párává alakítsa. Aztán megint ránk teríti a természet, mert ez neki a rendje.

Visszafordultak Kocsord alól, Pályit érintve jutottak el a Szamosszegi utolsó házakig, amelyek ugyanolyan törött fallal néztek az égre, mint pár évvel ezelőtt, mikor az utolsó árvíz volt. Kér alatt kiszálltak és köszönték a dobosi pákász szolgálatát.

Júliusba fordult a naptár. Benépesült a határ. Máskor aratóknak vitték ilyenkor a tartalmas ebédet feleségeik, lányaik, hogy aztán a délutánra ott is maradjanak, szedni a markot, teríteni a kötelet. De most a gereblye végezte el az aratást, üresen tátongtak a táblák. Egy-két gazda kezdte csak el az újravetést. Megterhelték a széles fogú fagereblyét, kettőt kötöttek össze, azt akasztották a lovak után. Minden szélesebb gereblyefok elé ült valaki, felnőtt vagy gyermek, fiú vagy lány mindegy volt. Mellettük kosárban a szem és csurgatták a gereblye vájta mélyedésbe. Nem kellett szántani, elég volt a földnek egy egyengetés. Tudták, nem ad új magot az idén ez a vetés, de zöldjével pótolja a be nem takarítható szénát. Lesz csalamádé, még tejes tengericső is kifejlődhet rajta, ha hosszú lesz az ősz. Azt felaprítják, leföldelik, s mikor már erjedni kezd, etethetik. A lovak ugyan meg nem eszik, de a marhának kitünő takarmány. Pláne, ha tarlórépa is kerül a silóba. Nem úgy hívták ezt még akkor, hanem szecskának, de a későbbi korok eljárását ismerte mindegyik jobb gazda.

A faluban pedig a főbíró összehívta a képviselőket, mellett a lelkész a presbitereket. A közös testület Kiss Bertalan előterjesztésére fontos határozatokat hozott. Megállapították, hogy a magasabb földeken, amelyeket a tehetősebbek birtokoltak, lesz valami takarmány a másodvetésekből. De a legszegényebbje, akiknek rendes időben is gondot jelentett egyetlen kis tehenük táplálása, azoknak reménytelené vált a helyzetük. Földjeiket, amin máskor legalább fél fejadagnyi szemet termeltek, elfoglalta a víz. Se szem, se szál. Csak éhezés embernek, állatnak egyformán. Ezért így határoztak:

1, Az országút és dűlőutak mentén, a maguk összehordta véd-töltések oldalán, az árterek felszabadult foltjain csak a földjüket vesztett emberek legeltethetik teheneiket.

2, A református egyház és a község tartalékföldjeit a földjüket vesztettek között sorsolják ki. Egy talpalatnyi nem maradhat bevetetlen. Aki nem teszi ezt meg időben, attól elveszik, s a többieknek adják.

3, A református egyház a telkek áraként beszedett és még nem értékesített szemes terményt (főleg tengerit) kiosztja a földjüket vesztettek között, hogy legyen mit elvetniük.

4, Az Alsó utca el nem kelt telkeit és a más ok miatt eladott, de fel nem hasznát földeket a nincstelenek kapják erre az őszre, hozzá megfelelő vetőmagot.

5, Minden lovas gazda köteles közmunkát adni fogatával együtt, hogy a talajok megdolgozása és vetése megtörténhessen ezeken a földeken.

A testület vita nélkül fogadta el a javaslatot. Bár éppen őket terhelte az intézkedés, hisz valamennyien a tehetősebbekhez tartoztak, de tudták, a kétségbeesett és tehetetlen éhezés és nyomor számukra is nagyobb kárt okoz. Ugyanakkor alkottak egy helyi rendeletet, amin ugyancsak sokáig vitatkoztak, végül mégis határozattá emelték:

"Kér község előjárósága megerősítette a kerülői szolgálatot. A hivatásos és az alkalmi mezőőrök is, lőfegyverükhöz éles lőszert kapnak, s tüzelési engedélyt azokra, akiket határbeli lopáson érnek."

Kiss Bertalana református lelkipásztor elmondott egy fohászt a szavazás után.

– Uram, én ezt a rendelkezést lelkipásztorként nem fogadhatom el. Hiszen emberek élete felett csak és egyedül Te dönthetsz. Ugyanakkor csupán így kerülhetjük el a káoszt, ami örök gyűlöletre ítélné kis közösségünket. Ezért Kiss Bertalan felelős kéri ember támogatja a rendelkezést, bízva bocsánatodban és esetleges kegyelmedben.

A rendeleteket másnap kidobolta a kisbíró, harmadnap már levegőhöz jutottak a nyomorúságban élők is.

Nem lehet már tudni, ki ment először és kihez? Kis Tóth Pál, vagy Sós János a föld nélkül maradottakhoz, vagy akik tulajdonát elrabolta a láp, azok keresték fel a két vállalkozó hírű gazdát. Járta már a szóbeszéd a falut, a szerinti hangsúllyal, hogy ki, kihez húzott. Egyik oldalról, hogy ez a telhetetlen két ember az utolsó bőrt is lehúzza a szerencsétlenekről. Másikról pedig: a két nagy gazda segít a bajbajutottakon, kenyérhez juttatja azokat addig is, amíg nem találnak más megélhetést. De volt egy harmadik olvasat is: Sós János és Tóth Pál megbolondult. A két szerencsétlen vizet vásárolt. Nem volt aztán már szóbeszéd, hanem teljes bizonyosság, mikor ők ketten felkeresték Kiss Bertalan lelkipásztort: tudna e segíteni abban, hogy törvényes legyen az adás-vétel, mivel a telekkönyvi bejegyzések száz éveket késnek a hivatalban. (És csakugyan, a falu határa ottan még mindig a Kállay család nevén van, pedig azóta lezajlott egy jobbágyfelszabadítás, egy birtokmegváltás, a megmaradt uradalmi földeket kifizette Weisz Adolf és Frank Lázár, sőt Weisz pár holdat már tovább is adott belőle, ki kellett fizetni éretlen fia, Andor kártyaadósságát.) A pap kikérdezte a két gazdát, mi, s hogyan történt. Ők azt állították, hogy miután kölcsön csónakokkal a tulajdonosok bejárták a nagy vizet, s látták birtokuk fölött a méternél is magasabb vizet, s tudták, a Jóisten évtizedek alatt sem párologtatja el azt földjeikről, megfelelő árért felajánlották azt megvételre.

– Két bolondot is találtak bennünk– mondja kis Tóth Pál.

– Maguk csakugyan megbolondultak?

– Nézze tiszteletes úr –veszi át a szót a szavak forgatásában gazdagabb Sós János. – Tudjuk, hogy nagy a kockázat. Most befektetünk, hogy birtokod hagyhassunk gyermekeinkre. Ki tudja, meddig áll még az a terület víz alatt? A lápon nem terem hal, rák egy kevés, itt-ott, ahol tisztább vizet talál. Meg csík, mert az szereti a zavarost. Ennyi hasznunk lesz, lehet évtizedekig. Da azoknak a nyomorultaknak, akik elvesztették a reményüket is arra, hogy földjük legyen, legalább is egy ideig, azoknak etetni kell a sok pulyát. Mi természetben fizetünk, idén is annyit, hogy kenyerük legyen, jövőre is, annyit persze, amennyit úgy gondoljuk, vevő is, eladó is, hogy megér. Van tartalékunk, Palinak két gyermeke, nekem is három, nem sok pulya nyaggat bennünket naponta éhesen.

Nem tudott Kiss Bertalan erre mit mondani. Ismerte a láppal kapcsolatos eseményeket. Tudta, hogy a Károlyi család, a nagy láp területének legnagyobb birtokosa már száz évvel ezelőtt elkezdte a lecsapolást, akkor uralkodói kegyelemmel. De új uralkodója lett kis hazánknak, aki nem is értette, mi az hogy ecsedi láp, meg mire költik azt a temérdek koronát, pár év múlva leálltak a munkálatokkal, pedig akkor már a Krasznának, a lápot tápláló folyónak egy darabon új, egyenes medre volt. Azóta is emlegetik: valamit tenni kell. De nem tesz senki, semmit. Megértette a kockázatot. Megértette több tucat szerencsétlen család elkeseredett lépését. Nem, nem tartotta bolondnak ezt a két embert. Kockázatvállalóknak igen. Amire rá is fizethetnek. De éppen ezt jelenti maga a szó, hogy kockázat. Így hát parolát adott a két embernek, megígérve, hogy jelen lesz, ha kell tanúként is, amikor Fekete Ferenc körjegyző megírja, és megfelelő helyen letétbe helyezi az adásvételi szerződést.

HIVATALOS RÉSZ

Földmivsiésiigyi m. kir Minister 43709|19t3. sz.

A m. kir. földmivelésügyi minister Szamoskér,

Szatmárvármegyei községnek a szabadkikőtő és rakodó

hely kijelölése és használata tárgyában alkotott szabályzatát, mely szerint a szabadkikö Szamoskér község

és a szamoskéri ref. egyház tulajdonát képező Torony

palaj nevű partvonalon 500 folyóméter hosszúságban

jelöltetett ki s ott a kikötés kilencedik napjától kezdve

30 méternél hosszabb hajó után 60 f. 20 méternél

hosszabb hajó után 40 f. ennél kisebb hajó után 20 fnegyed tutaj után 10 f. fizetendő naponkint. 1913. évi

43709 sz. a jóváhagyta.

30) Keér.

I. A község- és egyházról általában. Fekszik Szatuiárban, a Szamos balpartján. 1292. Kállay Mihály, Jakab, Kopaz Tamás fia által való elfoglaltatásáról panaszkodik. 1427. Zsigmond király Kállay Jánosnak új királyi adománynyal ajándékozza. 1548. Dobó Ferenc és Domokos nyer benne részt. A Kállayak kérése folytán egy ideig a szomszéd községekkel együtt Szabolcsvármegyébe volt kebelezve. (Szirmai Szat.-v.-m. E. II. k. 358. 1.) A Szamos gyakori kiáradásai miatt helyét többször változtatta, ezenkívül a háborús idők sanyarúságait is

szenvedte; a pestis is meglátogatta.

A reformációt hihetőleg az egykor protestáns Kállaycsalád — mint földesura — befolyása után vette be s mint

leánygyülekezet, az átellenes parton fekvő Semlyén tiliája volt 1873-ig, de ekkor paplakot építvén, a lelkészt átköltöztette, a mit Semjén rósz névén vevén, felsőmennie" fizetését a legnagyobb pontossággal behajtsák.

1818—28. Szekeres László; szintén szorgalmas tanító.

1828. Hermán András, hanyag tanító. 1829—35. Márton Imre , ki szintén dicséretes tanító volt. 1835—37. Szerdahelyi Ferenc. 1837—51. Berki Sándor, ki egyike a szatmári ref. egyházmegye jobb tanitóinak. 1851—53. Szegedi István. 1853—60. Halász Pál. 1860—65. Varga Menyhért segédlelkész, szintén jó tanító. 1865 óta Székely János.

III. Bel hivatalnoki fizetések. Keérből hajdan a belhivatalnokoknak alig jött valami proventusok. 1801- ben a Semjénben lakó lelkész következő dijt húzott innen: 53 vfrtot, 33 szekér fát, 33 szekér szénát, 13 köböl megrostált tisztabúzát, 6 vfrt. stolárét; földje volt 2 fordulón 4 köblös, melyet az ekkla szántott. (Belhiv. fiz. öszszeg. kimut. 1801.) 1875. a helyben lakó lelkész fizetése: 22 köböl búza, 30 frt. készpénz, 132 frt. szénaváltság; 6 öl kemény tűzifa, 36 hold föld, (1200 □ ölével) melyből a régi 5 és */2 hold adóját az egyház, a többiét a lelkész fizeti, mintegy 20 frt. stoláre. (1875.

évi öszszeirás.)A tanítói fizetés 1801: 7 rhfrt. 12 kr., 13 köböl búza: 33 szekér fa, 2 fordulón 4 hold föld, 2 köböl

2 véka búza és 8 frt. 36 kr. tandíjul. 1875: 22 köböl élet 8 5 frt.; 6 öl kemény tűzifa, 18 hold föld egy tagban , melyből 7 és '/4 hold régi föld adóját az egyház fizeti, l/j hold lanka, az ó-temető fűtermésének használata, 10 frt. stoláre és tandíjul minden iskolástól ya véka zab s ugyananynyi rozs rostálva, 23 kr. s 1 csirke.IV. Templom, torony, úrasztali készletek. E gyházi és iskolai épületek. Ingatlan és ingó javak. Keérben hajdan a templom fából volt s e helyett építtetett a jelenlegi imaház, mely egy igen egyszerű épület. Építési idejét nem tudjuk. A torony a templomtól távol, fából van s benne 2 harang függ.

Az egyszerű ú ras zta lh o z való sz. eszközök

ezek: 1 szőrszövet és 1 sáhos abrosz, 1 kék selyemkendő rojtozva, 1 nagyobb és 2 kisebb tüli- s 1 molkendő, 1 sáhos kendő, 1 cin tányér, 1 aranyozott régi pohár, 1 cin-kanna, s 1 arany virágos keresztelő pohár.Az egyházi épületek közííl a papiak építtetett 1870— 71. 8 az iskola 1868-ban. Ezek a templom s az egyház 2 szárazmalmával együtt a tűz ellen biztosítva vannak. Ingatlan birtokai az egyháznak a már említett belhivatalnoki szállások, külbirtokállományok s 2 malmon kívül 50 hold földből állanak, melynek nagyobb része kaszáló.

Ingóságait pedig az 1806. ápril 20. nyitott s azóta folytatott anyakönyvek s későbbi keletű jegyzőkönyvek teszik stb.

V. Népesség. 1801: Lelkek sz. 136. 1877: lelkek sz. 607, újházasok sz. 4, szülöttek sz. 36, konfirmáltak sz.

94, halottak sz. 18. Iskolások. 1801: Tanulók sz. 20. 1877: tanköt. 6 — 12-ig 70, iskolába jár 55, részben jár

9, nem jár 6.

31) Keér-Semjén.

I. A község és egyházról általában. KeérSemjén fekszik Szatmárban a Szamos jobb partján. 1427- ben Zsigmond király Kállay Jánosnak adományozta. (Szirmai Szatmárvárm. e. II. k. 363. 1.) Legnagyobb részben ma is a Kállay család bírja. Viszontagságairól anynyit mondhatunk, hogy a Szamos kiáradásai s a hadvészek többször látogatták; valamint a pestis is.

Reformáltatása időpontját meghatározni nem tudjuk ; de erős azon vélelmünk: hogy ez az egykor protestáns

Kállay-család — mint földesúr — befolyásával s pártfogása alatt történt és hogy a reformáció kálvini iránya 1570

körül már teljesen megerősödött benne. Kezdettől óta anyaegyház volt s mint ilyen, filiájával, az átellenes

parton levő Kéérrel együtt, a szatmári ref. egyházmegye kiegészítő része volt s az ma is. Pártfogója a Kállay-család

róm. kathólikussá lévén, elmaradt az e család udvarából járt dézma is; sőt üldözni kezdték ez egyházat. A szatmáre.-m. levéltárban levő 1718. ápr. 15. kelt okmány szerint, Kállay János a semjéni parókhiális telket elcseréli;

egy 1720. nov. 21-iki u.-o. levő s a budapesti vallásügyi bizottság elé terjesztendett okmányban panaszolja az es­peres, hogy Kállay Ferenc a semjéni ref. templomot elfoglalta. Ugyanez időben róm. kath. lelkész is volt Semjénben, ki nyomozásokat is tett a szomszédos ref. egyházak és lelkészeik ellen; de e nyájnélküli pásztor, a Kállayaknak a szabolcsi jószágaikra lett elvonulásával, szintén elhagyta e tájat. Az újabb időben (1860—70.) a semjéniek új tégla templomot s tornyot építettek s miután Keér papjokat elvitte, 1873 bán a papi állomást újból szervezték és ismét anyaegyházzá lőnek, és a régi rozzant helyett, egy új paplakot építettek. Ezekben pedig Pető János gondnoknak volt nevezetes része, ki buzgó tevékenységet fejtett ki egyháza érdekében.

II. Az egyes l e l k é s z e k s h i v a t a l o s k o d á s u k alatti események. A XVI. és XVII. századbeli k.- semjéni ref. lelkészek emlékezete fenn nem maradt. Az egyházmegyei levéltár a következőkről emlékezik: 1) 1704. Ecsedi Márton. 2) 1720. Szentmártoni Mózes. 3) Az 1725-iki vizitáció a lelkészt nem nevezi meg, egyedül csak kihágó természetét említi. 4) 1726. vagy talán régebben is ott lakott Udvarhelyi György, egész 1728-ig.

Az 1726-iki vizitáció a lelkészi szolgálatról következőleg rendelkezik: „Die Solis duae conciones, una in ecclesia

altera, scilicet filia; una etiam in ecclesia matre; diebus gregariis singulis vicibus. “ 5) 1728. Solymosi József

dislokáltatott ide, ki hivatalából letétetett. 6) 1729. Kegyes Ferenc. 7) 1730-ban Gödöllei István. 8) 1731 —

1733. Sárai András lévita, kiért a kibocsátási dijat is megfizették hallgatói, csakhogy legalább 3 évig maradjon ott. Dicsérték és szívesen maraszták; de betegsége és a Szamoson járás miatt nem maradt. 9) 1733—36.

Szigeti Zsigmond, kit szintén szívesen marasztottak. 10) 1737—39. Bodoki Mihály. 11) 1840—42. Gyalai Sámuel.

12) 1742—45. Bodoki Sámuel. 1743-ban — midőn Gyarmatra mentek a vizitációra az elöljárók — marasztják ; 1744.

panaszolnak ellene, hogy nem katekhizál s hétköznap nem olvas bibliát. Ugyanekkor igy ir a vizitáció: „Illustrissima

domina terrestris Mária Perényi (talán valamelyik Kállayné) petit ministrum, qui literas scribere et perlegere

dextere sciat. uA semjéniek más papot kérvén, ezt felelte nekik a vizitáció: „Kevés most a pap, — hihetőleg a pestismiatt; — jobb ezzel maradónk, mint semmivel.“ 1745-re ismét nem marasztják. Ugyanekkor vizsgálatot rendel az

egyházmegye a parókhián 3 ciuteremben verekedők ellen ; a kik azonban nem a pap cselédeihez tartoztak. 13)

1745—48. Szilágyi Miklós. 1748-ban nem akart maradni, azzal mentvén magát, hogy a földesúrtól sokat szenved,

a ki békóval és tömlöccel fenyegeti. Keér ellen panaszol, hogy nincs nálok egyházi fenyíték; a k . . . át, káromkodót 4 poltrára büntetik. Innen Simába ígérkezett. 14) 1748. Harasztkereki Gergely, beteges ember. 15) 1749.

Szatmári M. János. 16) 1750—58. Radnóti János. 17) 1758. Mogyorósi András. 18) 1759. Tótfalusi Miklós.

19) 1762—64. Vásárhelyi Kelemen. 1763. és 1764-ben panaszolnak ellene, hogy Keéren mindig későn végzi a

vasárnap reggeli lelkészi szolgálatot. Mocsi Istvánt hívták helyette ugyanekkor; de ebbe a vizitáció bele nem egyezett. 20) 1765—71. Mogyorósi András, mindvégig kedvelt pap. 21) 1771—77-ig nem szól a vizitáció Semjénről.

22) 1776—88. Debreceni Ferenc. 1776 tavaszán, ha előbb nem, már Semjénben lakott s mindvégig kedvelt papja

volt. 1783-ban Keér el akart válni; ugyanekkor állíttatott fel ott a külön tanítóság, a melylyel a papi jövedelem

csonkulást szenvedett. 23) 1788—89. Gáti József. 24) 1790. Illyési József. 25) 1791. Pesti József. 26) 1792—

95. Kovács Márton. Hasztalan maraszták, maradni nem akart. 27) 1795-re dislokáltatott Kassai Sámuel. 28) 1797.

Szabó János. 29) 1798. Ketzeli Ferenc. 30) 1800—1806. Csepelyi Mihály. 1802-ben a parókhia rongyos. 31) 1806.<